Idén is elérkezett az idő, hogy a sok súlytalan szoborosztogatás közepette átadásra kerüljön a filmvilág egyetlen valamirevaló elismerése. A változatosság kedvéért a legnagyobb sikerű díjunk kivételével idén teljesen úgy kategóriákat találtok, amelyek a hagyományokhoz híven remélhetőleg kellően unortodoxnak bizonyulnak majd (megj.: gondolkodtunk, hogy a politikai szelekhez idomulva inkább alternatív-díjakat osszunk, de annyira mainstreammé vált alternatívnak lenni, hogy inkább nem lettünk azok). A rendszer továbbra is a szokásos, mi adjuk a jelölteket, ti szavazzátok meg a győzteseket, két-három hét múlva pedig következik az eredményhirdetés és ünnepélyes gála. Csapjunk is bele! (A jelöltekhez kapcsolódó szövegek az első három kategóriánál szerény személyem, utána pedig sorrendben Power és Gaben kollégák munkái, ennek fényében kéretik reklamálni miattuk. A képek pedig FroG műhelyében készültek szándékosan ilyen gagyira.)

M. Night Shyamalan-díj

A rendező fokozatos visszatérését szemlélve a díjat lehet, hogy lassan el kell vennünk névadójától, de most még a hagyományok kedvéért Shyamalan-díjként osztjuk ki a legnagyobb csalódást keltő zseninek járó elismerést. Akikből pedig volt nem is egy 2016-ban.

Steven Spielberg (A barátságos óriás): Spielberg vergődése nem újdonság, de A barátságos óriás még az aktuális, gyengébbnek tartott munkáit (Lincoln, Kémek hídja) is alulmúlja. A rendező mintha elfelejtette volna, hogy nem elég, ha a varázslat a külsőségekben jelenik meg, azt bizony történeteinek is tartalmaznia kell. Legújabb munkáját jól jellemzi, hogy bár fájdalmas csalódásról kéne írnom, egyértelmű, hogy A barátságos óriás semmilyen szinten nem érte el a filmrajongók ingerküszöbét, üres termekkel és jelentéktelen utóélettel hullott ki a köztudatból.

David Ayer (Suicide Squad): Ayer a kézenfekvő erkölcsi iránymutatásokat felülíró bűnügyi drámáival nőtte ki magát korunk egyik meghatározó alkotójává, így minden jel arra mutatott, a gonoszokból szervezett hőskompánia nála jobb kezekbe nem is kerülhetett volna. De nehéz úgy csodát tenni, ha ezeknek a kezeknek hat hét alatt kell megírniuk a forgatókönyvet, majd a Marvel árnyékától totálisan begörcsölő Warner-DC szerencsétlenséghalmaza még újra is forgatja, majd az előzetes készítőivel még újra is vágatja a végeredményt, csak hogy még zavarosabb legyen. Azonban be kell látni, a Suicide Squad a legszerzőibb verziójában is távol állt volna a remekműtől, és ezt még maga Ayer is elismerte.

Paul Greengrass (Jason Bourne): A Bourne-rajongók egy emberként zengtek halleluját, amikor a Hagyaték buktája után Toni Gilroyt és Jeremy Rennert visszacserélték Greengrassre és Damonra. A Jason Bourne azonban egy újabb bizonyítéka lett annak, hogy az ész nélküli nosztalgiázás csak kiherélt élőhalottakká változtatja a filmeket valódi újjáéledés helyett: noha ebben az alkotásban is megvan minden, amit papíron egy Bourne-mozinak hoznia kell, valójában éppen azokkal a jellemzőkkel marad adós, amiért a trilógiát megszerettük. Mintha nem is Greengrasst, hanem egy Trevorrow-féle imposztor munkáját látnánk.

Duncan Jones (Warcraft): David Bowie fiának nevét az elmúlt évtized két, egyik legintelligensebb sci-fijéről jegyezhettük meg, tavaly viszont annak lehettünk tanúi, ahogyan ő maga is a sorozatos kudarcba fulladó játékadaptációk kínszenvedésének részévé válik. A Warcraft közel sem lett borzasztó film, sőt, Jones munkájára is alig lehet panasz benne, azonban többnyire éppen az az egyszer használatos, jelentéktelen szórakoztatóipari termék, amelyekkel szemben a Hold és a Forráskód helyet foglal. Ebből a szempontból talán nem is baj az orbitális bukás, és hogy így a rendező a Mute-tal visszatérhet igazi terepére.

Joel & Ethan Coen (Ave, Cézár): A Coen-testvérekre szinte rá sem lehet ismerni legújabb filmjükből, annyira súlytalan, üres és hatásvadász lett, miközben pont alkotói munkásságuk meghatározói motívumai nélkülözi. Az Ave, Cézár hibátlanul áll be a Hollywood fénykorába visszarévedező produkciók sorába, csak azt nem tudjuk meg, hogy az öncélú nosztalgiázásnak mi az értelme. Valószínűleg pont annyira semmi, mint Jonah Hillt vagy Scarlett Johanssont egy-két jelenet kedvéért szerepeltetni...

Robert Downey Jr.-díj

Egy olyan csalódásokkal teli évben, mint amilyen a 2016-os is volt, az ment élményszámba, ha egy film nem múlta alul az elvárásainkat, éppen ezért egy külön elismerést alapítottunk annak a produkciónak, amely a lehető legjobban megvalósította azt, amire előzetesen is vártunk tőle. Ez tehát nem azt jelenti, hogy felülmúlta elvárásainkat vagy hogy nem lett rossz, mindössze annyit, hogy pontosan azt nyújtotta, amire számítani lehetett vele kapcsolatban (ne a legjobbra szavazzatok tehát). A díjat pedig ki másról nevezhetnénk el, mint arról a színészről, aki minden filmjében ugyanazt a karaktert hozza, de ezért a legkevésbé sem lehet hibáztatni?

A szoba: Ha cinikus akarok lenni, A szoba sokat köszönhet sajátos struktúrájának, illetve az ezzel kapcsolatban tehetetlen marketingnek, amely kénytelen volt elmesélni a film több mint felét, viszonylag kevés meglepetést hagyva a nézők számára. De ezen felül is kevés olyan ígérete volt a filmnek, amit ne váltott volna valóra: tudtuk előre, hogy egy könnyfakasztó dráma lesz, hogy Brie Larsennek valószínűleg Oscart fog nyerni, és lőn...

Rendes fickók: Shane Black-től már 10 éve vártunk egy Shane Black-filmet, ami pont olyan Shane Black-es, mint az összes többi Shane Black-film, és micsoda meglepetés, a Rendes fickók teljesítette is ezt az elvárást. Los Angelesben, karácsonykor játszódó történet, prominens gyerekszereplő, hamisítatlan buddy cop-komédia, egyszerre a bűnüldözés és a műfaj hőskorába visszarévedező koncepció - a Rendes fickókban nehéz lenne egy olyan elemet is találni, ami ne lenne tökéletesen jellemző alkotójára.

Kaliforniai álom: Hogyan felel meg valaki a közönségének egy olyan remekmű után, mint a Whiplash? Damien Chazelle láthatóan tudja erre a választ, hiszen a Kaliforniai álom legalább akkora kritikus- és közönségkedvenc lett, mint debütáló műve. Hozzáteszem, valószínűleg kevesekben fogalmazódott meg, hogy egy kissé anakronisztikus jazzmusical - modern romantikus film keveréket fognak látni, de abban szinte mindenki biztos volt, hogy az ifjú rendező nem okoz majd csalódást. És nem is okozott.

Egyiptom istenei: Az egykor szebb napokat is látott Alex Proyas legújabb műve már az előzetesével is röhej tárgya volt, és inkább tűnt egy Asylum-zászlóshajónak, mint valódi szuperprodukciónak. Az Egyiptom istenei pedig egy roppant igénytelen Zs-filmnek tűnik, amelynek véletlenül elírták egy vagy két nullával a költségvetését, tele butaságokkal, következetlenségekkel, tényleg csak akkor adva valamennyi szórakozást, ha teljes mértékben kikapcsoljuk az agyunkat. De ki az, aki mást várt volna tőle?

Doctor Strange: A Marvel már évek óta a legkonzisztensebb színvonalat tartja a filmvilágban, soha nem lövi be magasra a lécet, de azt mindig megugorja. (Akik pedig utálják, filmről filmre ugyanúgy meggyőződnek arról, hogy mekkora szarokat gyártanak.) Nem történet ez másként a Doctor Strange esetében sem, amely lehet, hogy csak egy felújított, beLSD-zett Vasember, de éppen olyan hibátlan kikapcsolódást képes nyújtani, mint a stúdió korábbi darabjai. Az "infinity stone" hallatán kis híján elélvező rajongók (true story) pedig végképp nem mondhatják, hogy ne azt kapták volna, amit vártak.

Nicolas Cage-díj

Nicolas Cage neve mára már annyira összeforrt az undorítóan rossz filmekkel, hogy lassan azt is hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy egyébként egy Oscar-díjas, kiváló színészről van szó. 2016 folyamán ha nem is jutott senki ilyen mélységekbe, számos tehetséges sztárról mondhattuk el, hogy a nevük inkább rossz filmeket jelezett, mint jókat. Közülük válogathattok alább.

Ben Affleck (Batman v Superman, Suicide Squad, A könyvelő): Affleck nem feltétlenül mondható színészóriásnak, de ha kellően rá szabott szerepet kap, még egy olyan remekműhöz is hozzá tud járulni, mint a Holtodiglan. Ehhez képest 2016-ban alaposan mellényúlt: a Denevéremberré válást láthatóan már a premierkor megbánta, ráadásul szerencsétlenségére ez egyben azt is jelentette, hogy a DC másik melléfogásában is kénytelen volt szerepet vállalni. Év végén pedig a nagyköltségvetésű katasztrófák ellenében érkező, kicsi, de okos A könyvelő jelenthetett volna erre gyógyírt, de az a film is kihagyott ziccerek tömkelege lett. Ironikus módon pedig a közmegegyezés szerint a Batman v Supermannek és A könyvelőnek is egyaránt Affleck alakítása volt a fénypontja.

Will Smith (Suicide Squad, Váratlan szépség): Úgy néz ki, Smith hatalmas öngólt rúgott karrierjének, amikor elhitte magáról, hogy 20 milliós gázsikra méltó sztár lett. Persze amikor még csak A függetlenség napja 2-ből maradt ki emiatt, úgy tűnt, hogy ő járt jobban, de a Suicide Squadot és a Váratlan szépséget elnézve lehet, hogy inkább Emmerich mozijában kellett volna szerepet vállalnia. Pedig azért az ezekből az alkotásokból is látszik, hogy színészi kvalitásai messze meghaladják az ízlését.

Morgan Freeman (Támadás a Fehér Ház ellen 2. - London ostroma, Szemfényvesztők 2, Ben-Hur): Freeman mintha tudatosan és legalább olyan sebességgel próbálná lerombolni karrierjét, mint ahogyan azt a 90-es években felépítette, más magyarázat ugyanis nincs arra, hogy először a wannabe-Die Hard már magyar címében is röhejes folytatásában, majd a már elsőre is botrányos Nolan-utánzat továbbvitelében, utána pedig minden idők egyik legfeleslegesebb remake-jében vállalt szerepet. Szinte akarva sem lehetne összeválogatni három olyan produkciót, ahol kevesebb szükség lenne egy Morgan Freeman-kaliberű színészre - neki mégis sikerült.

Michael Fassbender (X-Men: Apokalipszis, Assassin's Creed): Fassbender valószínűleg úgy érezte, a Steve Jobs Oscar-jelölésével le is tudta a 2016-ra előírt feladatait, innentől kezdve pedig nem kell már megerőltetnie magát. Persze a legkevésbé sem az ő hibája, hogy betartotta az X-Menhez kapcsolódó szerződéses kötelezettségeit, illetve hogy bízott abban, hogy a Macbethben remeklő Justin Kurzel egy Assassin's Creedet sem tud elrontani, de ettől még bizony az ő nevéhez fűződik az év nagy csalódásai közül kettő is. Annak ellenére, hogy ahogy az már csak lenni szokott, a legújabb mutánsperpatvar ismét elsősorban egy Magneto-film lett - jelentős részben Fassbender alakításának is hála.

Margot Robbie (Suicide Squad, Tarzan legendája): Margot Robbie-nak még sokat kell dolgoznia azért, hogy ne skatulyázódjon be már rögtön karrierje elején a szexszimbólum szerepkörébe, azonban ilyen filmeken keresztül ez aligha fog megvalósulni. Pedig például a Suicide Squadban mutatottakra esetében sem lehet panaszunk, de nehezen tudom elképzelni, hogy a jövőben komoly referenciaként meri használni Harley Quinn karakterét (Jane-ről már nem is beszélve). Sovány vigasz, hogy a Whiskey Tango Foxtrotban legalább egy méltó filmet talált 2016-ban - igaz, pont egy olyat, ami ismét szépségét hangsúlyozta ki.

Jason Statham-díj

Minden év tartogat olyan filmalkotásokat, amelyek nem feltétlenül az egységes koncepció, a logikus történetvezetés, vagy en bloc a tudatos rendezés jegyében fogantak. Egy dologban viszont nehéz ezen filmekkel felvenni a versenyt. Ez pedig nem más, mint a szórakoztatási index. Pironkodva bevallom, hogy olykor nekünk, "arrogáns, sznob filmesztéták"-nak is szükségünk van arra, hogy kiengedjük a fáradt gőzt, és valami agyzsibbasztó semmiséggel kerüljünk alfa állapotba a moziterem sötétjében. Jobb, ha a szívünkre tesszük a kezünket, és bevalljuk, hogy igenis igényünk van néhanapján ezekre a botegyszerű, sok esetben primitív filmekre, hogy egy kicsit kiragadjanak minket a szürke hétköznapok fárasztó monotonitásából. Alább pedig azok a tavalyi mozgóképek tanyáznak, amelyek a bűnös élvezet jegyében a legmagasabbra pörgették az „annyira rossz, hogy az már jó” – faktort:

Egyiptom istenei: Furcsa dolog az, amikor egy régi köntösbe bújtatott történetet adnak elő nekünk Hollywood filmesei a leghajmeresztőbb CGI-orgiák tálalásában. Ilyen volt az Egyiptom istenei is, ami a szerkesztőségünk „szeretetét” többek között a bárgyú sztorival, a kínos párbeszédekkel, a túl komolyan vett, ám nevetséges hatást keltő akciójelenetekkel, és a harsányan ripacskodó színészgárdával vívta ki. Minden blődsége ellenére sem lehet azt mondani, hogy nem lehetett rajta remekül szórakozni. Az már más kérdés, hogy milyen értelemben…

Hardcore Henry: A Hardcore Henry nagy előnye az volt, hogy az alkotók egy percig sem akarták többnek láttatni annál, mint ami valójában. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy valószínűleg feleennyire sem működne a HH, ha nem FPS nézetben követnénk végig az eseményeket. Ennek a megoldásnak köszönhetően akár a Crank-filmek belső nézetes kistesójának is lehetne tekinteni. Ilyen hasonlat után pedig bérelt helye van a Hardcore Henry-nek a guilty pleasure kategóriában.

A zátony: Ez a film alaposan megosztotta a szerkesztőségünket is, mert tény, hogy akadnak benne székkarfát kicsavaróan izgalmas pillanatok is, de (különösen a vége felé) olyan arckaparóan bugyuta jelenetek rondítanak az összképen, amit Blake Lively idomai sem tudtak maradéktalanul elfeledtetni. Ez az egyveleg pedig bőven elég lehet ahhoz, hogy a Jason Statham-díj győztesét tisztelhessük a vízi-horror személyében.

Suicide Squad - Öngyilkos osztag: Konstrukció nélküli világslágerek használata, szedett-vedett karaktermotivációk, erőltetetten beállított akciójelenetek, még erőltetettebb gonosz figura, funkció nélküli Joker, és még lehetne sorolni a csalódott filmnézők felhánytorgatott hibákat, de ha ezeket az összetevőket összegyúrjuk, akkor csak olyan végeredmény születhet, aminek helye van ebben a kategóriában. Én személy szerint imádtam, mindamellett, hogy egy bődületes baromságnak tartom.

A könyvelő: Nagyon érdekes jelöltje a kategóriának, ugyanis talán A könyvelő tartogatja a legtöbb „WTF-pillanatot”, ami egy se füle, se farka jellegű sztorivá avanzsálódik, és mégis azt lehet mondani, hogy hiányzott már a moziműsorok hasábjairól egy ilyen kaliberű film, ami el tudja érni, hogy többnek látsszon egy szimpla akciózúzdánál. Ha nagyon szívtelen lennék, úgy fogalmaznék, hogy az év blöffje A könyvelőhöz fűződik. Elhiteti a nézővel, hogy ez egy rétegesebb sztori, hogy aztán pofára esve konstatáljuk, hogy ez a film tulajdonképpen teljesen értelmetlen. Mindezek ellenére (vagy talán pont emiatt?) nem tudtuk nem imádni A könyvelőt.

WTF-díj

120 évnyi filmművészet van a hátunk mögött. Érthetetlen párbeszédek, random jelenetek, meghökkentő fordulatok, gusztustalankodások és meztelenkedések. Az ingerküszöbünk már magasabban van, mint a plafon. Már mindent láttunk. Vagy mégsem? Talán még mindig van hova? Tekintsük át a tavalyi év leggroteszkebb, legrandomabb, legőrültebb filmjeit és keressük meg azt, mely után az első értelmes reakció, hogy „Ez meg mi a fasz volt?”!

Neon démon: Habár a film első fele még úgy ahogy rendben van, a második félidőre teljesen átveszi az uralmat a stroboszkóp, a basszus és az üres tekintetek.  Nicolas Winding Refn hazai pályán mozog a furcsaság ingoványában. Kedvenc hobbijának (művészi képek keverése a nullához konvergáló történettel) legújabb gyümölcse a kategória egyik nagy esélyese.

Férfiak és csirkék: Anders Thomas Jensen groteszk trilógiájának harmadik része (előzőek: Zöld hentesek, Ádám almái) minden kétséget kizáróan elborultabb lett elődeinél. Mind a történetet, mind a humort, mind az őrült színészi játékot nézve könnyen kiszaladhat a szánkon a bizonyos mondat, amire még Mads Mikkelsen karaktere (no meg alakítása) is rátesz egy lapáttal.

Agyas és agyatlan: Alapból Sacha Baron Cohen teljes életműve passzol ehhez a műfajhoz, de ha még azt is hozzávesszük, hogy filmről-filmre egyre öncélúbban emeli a tétet, akkor minden adott egy jelöléshez. Az Agyas és agyatlan pedig már-már nem e világi suttyóságába kevert (vékonyka) mondanivalójával könnyedén teljesítette a kategória elvárásait.

Swiss Army Man: Paul Dano csodálatos álomszerű utazása a szeretnivaló, fingó vízihulla, Daniel Radcliffe-fel. A mondat már önmagában jelölést érdemelne és még ez semmi magához a filmhez képest. Nem is tudnék jelenetet kiemelni belőle. Bármelyik pillanat alkalmas lehet a varázsszó kimondásához.

Virsliparti: Seth Rogenék, némi tudatmódosító jelenlétében, létrehozták ezt az animációs filmet, és tettek róla, hogy ne csak a Toy Story baszdmegelős verziójaként aposztrofáljuk. A nagy finálé már önmagában is elég lenne a nevezéshez, de az IZ-vel, a fürdősóval és az abszurd történettel kiegészülve egy masszív 80 perces agykiakasztási kísérletként is könnyedén tekinthetünk rá.