A Fury érkezése kapcsán úgy gondolom, hogy aktuális kitárgyalni a címben említett témát. Brad Pitt a mai amerikai filmipar egyik meglehetősen érdekes szereplője, máris elmondom miért. Bevallom, hogy sokáig én magam sem kedveltem őt és hosszú ideig próbáltam elkerülni a filmjeit, néhány rossz tapasztalat és az azok által keltett bizalmatlanság miatt. Úgy gondolom, hogy ezzel nem vagyok egyedül, annak ellenére, hogy több generációnak pedig ő szolgált kigyúrt, macsó férfiideálként. De itt most nem ez a megosztó lét a lényeges, hanem az, hogy az évek során egyre több és több filmet néztem meg, és az addig üresnek és ellenszenvesnek tűnő sztárocskáról szépen lassan kezdett egy sokkal összetettebb kép kirajzolódni. Rá kellett jönnöm, hogy Brad Pitt ügyesen válogat az eljátszandó szerepei között, interjúiban el is mondta, hogy az utóbbi időben különösen igyekszik jó rendezőkkel együtt dolgozni. Emellett már a kilencvenes években elkezdte megmutatni, hogy jó színészi képességekkel is rendelkezik, és szolgált pár nagyon meglepő teljesítménnyel. Bár az tény, hogy ettől függetlenül továbbra is Hollywood elsőszámú celebjei közt tartjuk számon. Igaz, hogy több kiváló filmhez is adta nevét, azonban számos teljesen érdektelen vagy hitvány darab is be-becsúszott, mint például a Mr. és Mrs. Smith című igénytelen blockbuster. Tipikus példa arra, hogy Bread és Angelina kihasználják népszerűségüket és ezzel keresik meg a kenyérrevalót (a szóvicc szándékos).
Én most a már fentebb említett kiváló darabok közül próbálom összeállítani a tíz legjobbat, a lista után pedig felsorolok néhány említésre érdemes darabot. Szeretném felhívni az olvasók figyelmét, hogy a sorrend ilyen szinten már képlékeny, valamint fontos, hogy nem csak az színészi alakítás, hanem a film minősége is nagymértékben figyelembe lett véve a lista kialakításakor.
10. Pénzcsináló / Moneyball (2011)
Billy Beane igaz története alapján készült el ez a hat Oscar-díjra jelölt alkotás, ami egyszerre életrajzi dráma, illetve okos kritikával rendelkező sportfilm, ami talán még a menedzserek és a klubok szemléletén túlmutató tartalommal is rendelkezik, gondolok itt az amerikai álomra, illetve Beane személyes drámájára. Az operatőri munka nagyszerű (Wally Pfister), a történetvezetés és a rendezés pedig egy nagyon precízen összerakott, koherens, sallang nélküli végeredményt ad. Pitt remek alakításán túl Jonah Hill és Philip Seymour Hoffman nevét fontos megemlíteni. A történet szerint Beane, fiatal korában óriási tehetség volt, aki végül játékosként mégis csúnyán megbukott. Később remek csapatfőnök vált belőle, aki szerződve egy közgazdásszal, statisztikai elemzéssel, aprópénzen olyan játékosokból álló csapatot állít össze, akikről már mindenki lemondott. Céljuk pedig megnyerni a bajnokságot.
9. Becstelen brigantyk / Inglourious Basterds (2009)
Tarantino újabb filmjei jellemzően életmű szintjén lényegesek és valljuk be, a Ponyvaregény óta inkább fejet hajt a filmtörténet előtt, ahelyett, hogy formálná azt. Ám ez az alkotás talán egy hajszálnyival kilóg ebből a sorból, a következő okok miatt: a túlzásokból egy kicsit visszavéve teret engedett a párbeszédek, az intelligens forgatókönyvi megoldások, a nagy színészi játékok, a feszültségkeltés elemeinek. A rendezőre az utóbbi években oly jellemző véres brutalitás túlburjánzása helyett egy okosan és szépen összerakott, kalandfilmes, akció és thriller elemekkel is operáló háborús drámát kapunk. Pitt mellett európaiak is bőven hozzájárulnak a hihetetlen színészi gárdához, érdemes fellapoznotok valamelyik oldalt emiatt. Akit mindenképp érdemes kiemelni az Waltz (és Kruger, Fassbender, Roth, Brühl, és…).
8. Égető bizonyíték / Burn After Reading (2008) (kritikánk)
A Coen testvérek művei is inkább abba a kategóriába esnek, hogy mindegyikben van valami zseniális, remek összetevő, és inkább csak a személyes preferenciák döntenek, hogy melyiket kedveljük leginkább. A néző jellemzően csak a brutálisan kiváló és a kevésbé remek filmek közül válogathat, ami igen hálás feladat. Az Égető bizonyítékis inkább az utóbbiak közé tartozik. Azonban még mindig bőven tartalmaz magában sokrétű társadalomkritikát, mélyen kidolgozott karaktereket, zseniálisan humoros és pontos paródiát, a szereplők történetének teljes kisiklásával pedig egy groteszk és átfogó élményben van részünk. Már az alapfelvetés is rengeteg gúnyt és komikumot ígér, ennek tálalása pedig a rendezőpáros egyedi fekete humorával válik igazán csalogatóvá. A szereplők listáját itt is érdemes átlapozni, egytől egyig jó nevekkel van dolgunk.
7. Blöff / Snatch (2000) (kritikánk)
Guy Ritchie kissé öncélú, több szálón futó és A ravasz, az agy és két füstölgő puskacsőrenagyon hasonlító agymenése alapból nem lenne több mint egy szórakoztató marhaság. Amiben nagyon erős, az a kiváló forgatókönyv, ami frappánsan lett megírva. A végtelenségig idézhető párbeszédekkel, a több szálon futó cselekmény remeg szövögetésével és a karakterek, valamint a hozzájuk tartozó párbeszéd kissé sztrereotíp, de kiváló bemutatásával emeli ki a Blöfföt a többi film közül. A megoldások hasonlítanak Tarantino módszereire. Sokszor hangzanak el a cselekmény szempontjából lényegtelen párbeszédek, amelyek inkább a szereplőkről mesélnek sokat, illetve a non-lineáris, egymással ütköző szálak sajátos kezelése is megjelenik. A sok ikonikus karakter közül Pitt is emlékezetessé tette a sajátját.
6. Bábel / Babel (2006) (kritikánk)
Alejandro González Inárritu filmjében szintén több szálon fut a cselekmény, de a felszínen úgy látszik, hogy nincs bennük semmi közös. A Bábel valóban a bábeli zűrzavart, a bibliai történet következményét próbálja bemutatni. Azonban sokkal inkább kihangsúlyozza, hogy az emberi kommunikáció elégtelen volta nem csak a fizikai távolságban és a nyelvi korlátokban mutatkozik meg, hanem annál sokkal több mindenben. A közös kommunikáció hiányában, abban, hogy a gondolataink és a cselekedeteink sokszor szöges ellentétben vannak egymással, valamint az ennek következtében kialakuló kaotikus és nyomasztó helyzetben. A szomorú történet végére mégis kapunk egy pozitív tanulságot, mégpedig azt, hogy a kapcsolatra még a saját magunk teremtett káoszban is van lehetőség, bármennyire is hihetetlenül hangzik.
5. Thelma és Louise / Thelma & Louise (1991)
Alapvetően egy komoly, lényeges feminista üzenettel rendelkező darab (még abból a feminizmusból, ami nem torz és valóságtól elrugaszkodott), olyannyira nem szájbarágósan tálalva, ez az összetevő akár figyelmen kívül is hagyható. Ezzel együtt, és ezen túl is a film lépten-nyomon a forgatókönyvíró Callie Khouri és a rendező Ridley Scott hozzáértéséről tanúskodik, a kilencvenes évek stíluselemeit erősen magán hordozva. Egyszerre kalandos road movie, a vége felé már inkább dráma, emellett pedig egy krimi-szerű nyomozós szál is végigcsordogál a történetben. A színészi gárda itt is figyelemre méltó, nekem Michael Madsen szereplése volt még kellemes meglepetés a sok sztár mellett. Brad Pitt itt még a tipikus szépfiú szerepét játssza, de az ő karaktere is kap egy meglepő plusz csavart.
4. Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford / The Assassination of Jesse James by the Coward Robert Ford (2007) (kritikánk)
Azt a leszámolást a western legendájával, amit még Sergio Leone kezdett el, majd olyanok folytattak, mint Clint Eastwood, (Unforgiven) a fent említett, hosszú címmel ellátott alkotás tetőzi be. A lassan csordogáló történet Jesse James és gyilkosa, Robert Ford történetét és a teljesen visszájára forduló személyes kapcsolatát mutatja be, lenyűgöző színészi teljesítményekkel és kiváló zenével megtámogatva. Pitt meglepően jól mutatja be az egyre paranoiásabb és kegyetlenebb bandavezért, Casey Affleck pedig a nagyravágyó, de naiv és kisstílű Fordot. Mindketten hitelesen adják át a történetben rejlő karakterfejlődést (vagy karakterromlást?). Ami pedig a legnagyobb erénye a műnek, az az, hogy a lényegénél képes megragadni a western hangulatát. Az idealizált cowboyok és a legendás pisztolypárbajok helyett egy nyers és brutális világot tár elénk, ami sokkal közelebb ál a valósághoz.
3. 12 majom / Twelve Monkeys (1995) (kritikánk)
Itt érkeztünk el a lista azon részéhez, ahol a sorrendiséget tenni már-már lehetetlen. A rendező a zseniális Terry Gilliam, a főszerepben pedig Bruce Willis. Willis kimondottan jól lavírozik a szerepében, Brad Pitt pedig látszólag rengeteget dolgozott azon, hogy jól adhassa át őrült karakterét, plusz szerintem Gilliam is sokat utasítgathatta. Mindenesetre a végeredmény parádés. A 12 majom tartalmilag lehengerlő mélységekig hatol az emberi psziché, a normalitás és abnormalitás kérdéseiben, a tudományok terén, az érzékelés, észlelés, percepció témájában, az apokaliptikus vízió és az antiutópia pedig a tudomány veszélyeire hív fel. Emellett pedig hangsúlyosan kap említést a történelem, az időutazás, a fogyasztói társadalom, a misztikus és mitologikus elemek Willis Kasszandra-szerű szerepében. Mindezt egy rejtélyes sci-fi thriller elemekkel operáló történetben, amely már nagyon hajlik a tökéletesség felé (egy szerencsére nem tolakodó szerelmi szál is belefért).
2. Harcosok klubja / Fight Club (1999) (kritikánk)
David Fincher rendezésében, Pitt és Norton főszereplésével készült el az eleinte még a kritikusokat is megosztó, azóta kultuszfilmmé vált Harcosok klubja. A könnyen félreérthető, erőszakos film esetében fontos észrevenni, hogy több annál, mint ami a felszínen látható: a mára már a közhelyek szintjén emlegetett, a fogyasztói társadalmat és a materialista hozzáállást kritizáló mondatoknál és a férfiasságot kiemelő verekedős klubnál. Tyler és a narrátor karaktere komoly változáson megy keresztül, összpontosítani kell a fejlődés dinamikájára, és észre kell venni azt, hogy a két személyiség kapcsolata mennyire szoros, és mennyire képlékeny. Roger Ebert azt mondta, hogy hiába a Nietzsche nyomdokain haladó filozófia és bármit is gondol a mondanivalójának Fincher, a nézők nagy része nem fogja megérteni. Én úgy gondolom, hogy érdemes aláásni. A filmtechnikai kérdésekben Finchernél jellemzően nem szoktak nagy félresiklások lenni, így ezt nem érinteném a rövid leírásban.
1. Hetedik / Seven (1995) (kritikánk)
A történet egy kiöregedő, megfáradt detektív (Morgan Freeman) és a fiatal, forrófejű újonc (Brad Pitt) közös ügyéről szól. Az egyiknek ez az utolsó, a másiknak pedig az első ügye a városban, ahol szinte folyamatosan esik az eső, és folyamatosan szürkeség és sötétség honol. Egy gyilkos után nyomoznak, aki a hét főbűnt végigjárva szedi áldozatait, eközben Somerset talán megpróbál egy kicsit átadni a tapasztalataiból Mills nyomozónak. Bár Fincher inkább szimbólumokkal és a magába szippantó hangulatteremtéssel próbálja átadni a vízióját a számunkra, de a kulturális utalások, a közönyről, erkölcsről és a romlott világról való elmélkedések - amelyeket jellemzően Somerset nyomozó bölcs lényén keresztül kapunk - bőven kielégítőek. A Hetedik egy pokoljárás, amelynek az értelmét végén a gyilkos által elénk tárt dilemma jóról és rosszról valamint az óriási csavar adja meg igazán. Egy olyan nyomozós pszichothriller ez, amely nagyon törékeny, és a legkisebb hiba is tönkretehette volna. Akár egy rossz színészi játék, főleg akkor, amikor a gyilkos személye igazán középpontba kerül, egy gyengébb fordulat, értelmetlen párbeszédek, kidolgozatlan hátterű szereplők, miegymás. Szerencsére ezek közül egyik sem következett be, és megkaptuk az egyik legjobb hollywoodi mainstream filmet és az egyik legjobb zárójelenetet.
Említésre méltóak:
Bár egy teljes életművet lefedni nem vagyunk képesek egy ilyen cikkben, listázásra meg vannak egyéb oldalak, egy nagyobb perspektíva érdekében még célszerűnek tűnik megemlíteni néhány arra érdemes darabot. Egyéni teljesítményben és magában a film minőségében is van mit felmutatnia a Folyó szeli ketté és a Kalifornia - A halál nem utazik egyedül című alkotásoknak. Az előbbiben két fiatal testvér történetén keresztül kapunk egy érdekes és elgondolkodtató művet többek között életről, elmúlásról, ebben Pitt a testvérpár aktívabb, zabolátlanabb felét játssza. Az utóbbi pedig a pszichopata jellem bemutatásában erős. Az átlagnál jobban sikerült film noir az Ölni kíméletesen, drámában pedig ugyanez igaz a Sleepers – Pokoli lecke című filmre. A blockbusterek közül megtörik a gyenge színvonalat, de nem kiváló vagy maradandó a Trója, a Z világháború és az Ocean's Eleven - Tripla vagy semmi. Nagy nevekhez kötődnek a következők: A jogász és Az élet fája. A Cormac McCarthy által íródott és Ridley Scottáltal rendezett filmnek se füle se farka, de legalább érdekes gondolatokat sikerült elszórni benne. Terrence Malick megosztó alkotása pedig egyszerre inkoherens és lebilincselő. Ott van még a Hét év Tibetben, egy fejbevágóan tanulságos sztori, megtörtént események alapján, de sajnos a vásznakra került verzió egy picit többet foglalkozik magával a felfedezővel (Heinrich Harrer), mint azzal, amit felfedez, így lecsúszott a listáról. Végezetül marad az Interjú a vámpírral, ami hiánypótlónak számít, hiszen nagyon ritka a jó vámpíros film, ez pedig a stíluson belül jobbnak számít (az Alkonyat még mindig nem az).