Az idei Oscar-szezon nagy meglepetése volt Lenny Abrahamson (Frank) műve, amelyről október tájékán még szinte nem is tudtunk, nemsokára azonban már hatalmas kritikai ováció mellett komoly díjvárományosként emlegették, és végül ha nem is tarolt a jelölésekkel, 4 nominációja közül az egyiket jó eséllyel el is viszi majd. Ennek hatására pedig már sokan az év és a mezőny egyik legjobbjaként emlegették, és habár tényleg egy rossz szót nem lehet ejteni róla, az említett kategóriától még távol esik.
Joy Newsome-ot (Brie Larson) 17 éves korában rabolta el egy férfi (Sean Bridgers), hogy a sufnijában tartsa fogságban, és ott rendszeresen megerőszakolja. Joynak egy gyereke is született tőle, Jack (Jacob Tremblay), akit igyekszik minél jobban megóvni attól, hogy bármit is érzékeljen a szörnyűségekből, így a kisfiú azt hiszi, a Szobán kívül nem is létezik semmi a világon. Az idő előrehaladtával azonban Joy egyre jobban retteg attól, hogy ilyen körülmények között nem tud gondoskodni gyermekéről, ezért egy merész szökést tervez. Végül azonban úgy tűnik, a világba való beilleszkedés komolyabb feladat lesz a menekülésnél mindkettejük számára.
Nem feltétlenül vászonra illő történet ez, ugyanis alig van benne jelenet, amely nem a címadó helyiség vagy később a szülői ház falait között játszódna, alapvetően meglehetősen tévéfilmes látványvilágot téve lehetővé. Lenny Abrahamson azonban pazarul vágja át ezt a gordiuszi csomó azzal, hogy nem a klasszikus filmes eszközökre támaszkodik, hanem mindent annak rendel alá, hogy minél érzékenyebben ábrázolhassa szereplői érzelmeit és lelkiállapotát. Felesleges kitérők nélkül, ugyanakkor nagy részletességgel ragadja meg azt a (két karakter viszonylatában is eltérő) küzdelmet, amelyet Jacknek és Joynak a Szobán belül, majd kívül kell vívnia. És szerencsére ehhez kiváló partnereket kap Brie Larson és Jacob Tremblay személyében, akik lenyűgözően dolgoznak alá rezdüléseikkel ennek a rendezői igyekezetnek, utóbbi esetében pedig fiatal kora miatt is különösen elismerésre méltó a színészi munka (és csak valamiféle hibának gondolom, hogy az Oscar-jelöltek közül kimaradt).
Az érzelemvilága tehát nagyon részletgazdag és erős A szobának (nagyjából a Brooklyn hatását képes hozni, csak teljes más témára felépítve), ugyanakkor szerintem egyáltalán nem elég erős koncepció ahhoz, hogy sokan már az év legnagyobb alkotásai között emlegessék. Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy már az előzetes is elmond mindent, amit a végtelenül egyszerű koncepcióval kapcsolatban tudnunk kell, és a végeredmény csak annyival több, hogy Abrahamson és a saját művét adaptáló Emma Donoghue ezt az alapállást nagyon érzékletesen cizellálja. Rettentően hiányzott számomra valami olyan konklúzió, történés, amely kissé kilökte volna a történetet kényelmes medréből, mert bár a film elképesztően jó az érzelmek kommunikálásában, számomra semmi olyat nem tudott mondani, amire valamilyen szinten ne számítottam volna.
Ez természetesen csak minimálisan kisebbíti A szoba érdemeit: erős és színvonalas mozi, amelyen valószínűleg rengetegen a könnyekig meg fognak hatódni (és ez külön értékelendő azt nézve, hogy bizonyára sokat kellett finomítgatni, hogy mozgóképes formában is működjön), de a jelentősége ennyiben ki is merül. 2 óráig leköt, elvarázsol, meghat, de magát ezt az élményt leszámítva semmi olyan nincs benne, amelynek hatására egy-két további Oscar-díjátadó elteltével is megmaradhatna a köztudatban.
8/10
A szoba teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
