Meg voltam győződve róla, hogy a Jason Bourne nem sülhet el rosszul. Természetesen aggódhattam volna, hogy ugyanarra a nosztalgiavonatra ült fel ez a franchise is, mint a Force Awakens, Jurassic World vagy a Genisys, hiszen itt is megvolt a félresikerült folytatás után az eredeti élményhez visszatérés eszménye. Azonban Paul Greengrass nem egy utoljára 20-30 éve működő szériát próbált rebootolni, hanem azt a szűk évtizede befejezett trilógiát, amely forradalmasította a kémfilmeket, és a mai napig bizonyítja, hogy sokkal több keresnivalója van, mint a gyengélkedő James Bond-franchise-nak, a szegényes nyári filmtermésben pedig ebben mégiscsak jobban tudtam bízni az ötödik Bourne-ban, mint A függetlenség napja vagy a Némó nyomában felélesztésében. Azonban úgy tűnik, a negyedik rész nem azt jelezte, hogy Greengrassre, Damonra, és az első három film atmoszférájára van szükség, hanem azt, hogy ezt a trilógiát semmi szükség folytatni: a Jason Bourne igazolhatta volna végre a nosztalgiafilmeket, ehelyett viszont csak újabb érveket szolgáltatott ellenük.
A Hagyaték jelentette kisiklás után tehát kézenfekvő volt ugyan a következtetés, hogy Greengrass és Matt Damon kell újra a szériának, azonban ez kéz-a-kézben járt azzal a népszerű tévedéssel, miszerint egy franchise automatikusan működni fog, ha az azt jól ismerőkre bízzák (pedig a Rocky-szériánál nem kell tovább menni, hogy lássuk, egy Ryan Coogler néha többet ér, mint egy Sylvester Stallone). Ezen elv mentén haladva Paul Greengrass, valamint az ő filmjein vágóként dolgozó Christopher Rouse neki is esett a forgatókönyv megírásának, csak hogy bebizonyítsák, ebben a szerepkörben nem tudják Jason Bourne világát működtetni.
A filmsorozat, amely 2007-ben még hátborzongató pontossággal jósolta meg a PRISM-botrány során kiderült módszerek természetét, most Snowden nevével dobálózva és egy Zuckerberg-hasonmással próbál trendinek tűnni, és úgy tenni, mintha valódi elvi kérdéseket feszegetne. Eközben a titkosszolgálatok működését annyira elnagyoltan ábrázolja, hogy a minden korábbinál durvább programról is csak annyit tudunk meg, hogy "mindenkit, mindig, mindenhol" lehallgatnának, a görög helyzet is csak akciójelenet-alapanyag, ezek a hézagok pedig legkínosabb kémfilmes klisékkel vannak kitöltve. Bourne-t apakomplexusa hajtja bele az újabb ámokfutásba, csatája a vele szemben álló ügynökkel (Vincent Cassel) már egyenesen személyes vendettává magasztosul, Tommy Lee Jones karaktere pedig agresszív és a legkevésbé sem körültekintő módon, gyakorlatilag a saját embereit hátba lőve küzd céljaiért - olyan apróságokról már nem is beszélve, hogy a törvény elől menekülő hacker búvóhelyére simán belátni egy térfigyelő kamerával. Nyilván ezek az elemek egyáltalán nem számítanának kirívónak egy James Bond-moziban vagy egy átlagos kémfilmben, de a mindig is a hitelességükről híres Bourne-darabok világának szinte már parodisztikusnak számítanak.
Ez csak azért kellemetlen, mert az Ultimátum szinte folytonos rohanása után a Jason Bourne gerincét éppen a múlttal kapcsolatos nyomozás, az ügynökségi machinációk, illetve konkrétabban a Jones-Vikander páros figuráinak hevenyészett konfliktusa adja az akciójelenetek helyett. Igaz, a többesszámot éppen, hogy csak használhatom, ugyanis Athén és az eseménysort záró autós üldözés között csak vérszegény kergetőzések folynak. A karakterből eltűnt a fifikásság, de még láthatóan a valódi érzelmek is: főhősünk robot-üzemmódban pusztít, és miközben ellenfelei folyamatosan azt hangsúlyozzák, hogy nem tud kitörni a kém-lét vonzerejéből, Matt Damon arca a játékidő jelentős részében olyan kínba feszül, mintha neki és figurájának is túl sokadszorra kellene ezt már előadnia. De úgy tűnik, nemcsak a karakter, hanem írói is kényelmetlen kötelességtudattal álltak a feladathoz: Bourne eszköztára jóformán csak tehetséges zsebtolvajlásra korlátozódik, és az egyes akciók koncepciója is csak a trilógia sémáinak megfűszerezése egy-két új ötlettel. Azt ugyanakkor meg kell hagyni, hogy Greengrass továbbra is remekül ért a saját "szakterületéhez", mindkét szekvencia ugyanazt a sodró lendületű, pazarul komponált, ugyanakkor a valószerűtlen túlzásoktól mentes élményt adja, ami eddig egész munkásságára jellemző volt.
Bourne markáns jegyei közül tehát az akciójelenetek mindenképpen régi fényükben tündökölnek, de hiába tűnik minden más a trilógia halovány utánzatának, ez még mindig csak annyit jelent, hogy a Jason Bourne egy átlagos kém-thriller, de annál semmiképpen sem rosszabb. Csak éppen ezt az élményt a Criminalhoz hasonló tucatfilmektől várom, mint a Bourne-széria régi nagyágyúi visszatérésével kecsegtető folytatásától.
7/10
A Jason Bourne teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
