Ha egy barlangban élnék a világtól elvágva, valószínűleg a Whiplasht bedobom valahova a watchlistem aljára porosodni. Az ambiciózus ifjú dobos sztorija nem tűnt olyannak, amit ne meséltek volna el százszor már a filmtörténelemben, ráadásul jellemzően az ehhez hasonló zenés (táncolós/sportolós stb.) alkotás hordozzák magukban a legordasabb kliséket. De szerencsére egy olyan világban élünk, ahol már január óta szállingóznak az egyöntetűen elismerő kritikák, én pedig egyre nagyobb kíváncsisággal figyeltem, hogy mégis mit lehet kihozni ebből az egészből. Bizony, nagyon is sokat.
Andrew Neiman (Miles Teller) elsős egy patinás zeneakadémián, méghozzá jazzdobosként. A srác igen keményen dolgozik, ezért egy álma válik valóra, amikor a szigorú Fletcher (J.K. Simmons) beveszi az iskola első számú együttesébe. Azonban a lehetőség egyben a legkegyetlenebb lelki terrort és megaláztatások sorát jelenti, Andrewnak pedig a tökéletesnél is jobbnak kell lennie, hogy előrejuthasson. A kérdés már csak az, hogy ez a hatalmas nyomás zsenit farag belőle, vagy teljesen összetöri.
Damien Chazelle művéből csak úgy árad a kezdő rendezőktől megszokott nyers erő és energia, a Whiplash szinte minden momentuma akkora mértékű dinamikával és feszültséggel rendelkezik, hogy ez már csak önmagában is feldob. Minden jelenetben ott van a váratlan húzások lehetősége (pedig alapvetően nem ettől a sztoritól számítanánk nagy fordulatokra), rendezőnk pedig okosan épít be néhány kisebb, de annál ütősebb csavart, amelyek még a cselekményt is tökéletesen szolgálják. De mindez nem hiábavaló fellángolás, sok hasonló kollégájával ellentétben ugyanis Chazelle elképesztően kiszámított és rigorózus módon rakja össze művét, gyakorlatilag egyetlen felesleges képkockát nem használ és mindig pontosan el tudja kapni a jelenet hangulatát vagy a színészek reakcióit.
Színészek nélkül pedig félkarú óriás lenne ez a film: Simmons jelenléte ural minden pillanatot, amikor szerepel, ráadásul ennek csak kis részét adják a pazarul megírt szövegei, és sokkal nagyobb részt vállal, ahogyan az eddig leginkább karakterszínészként foglalkoztatott úriember előadja a szerepet. Miles Teller kissé háttérbe is szorul mellette, de jól tartja a lépést, a kettejük közötti kémia pedig egyértelmű fénypontját adja a műnek. Ezzel ráadásul Chazelle eléri azt, amelyre idáig nagyon kevés zenés film volt képes (de talán egy sem): a számok nem pusztán szórakoztató dalbetétekként szolgálnak, hanem a két szereplő konfliktusának hála mindegyik hordoz valamilyen történetmesélési funkciót is. Azt pedig talán mondanom sem kell, hogy a direktor az érzelmek zenén keresztüli megragadásában is páratlan munkát végez.
Az egyedüli problémám a Whiplash-sel pont az, hogy az előadások és próbák vibrálását meg sem tudja közelíteni a többi jelenet, így például a szerelmi szál vagy a játékidő közepének átmeneti időszaka egy kisebb üresjárattal is felér, legalábbis a produkció többi részéhez hasonlítva mindenképpen.
Azonban amikor Chazelle elemében van, alkotása utolérhetetlen lendülettel ragadja meg és nyűgözi le nézőjét. Így azzal már szinte nincs is értelme foglalkozni, hogy a Whiplash nem a nagy szavak, tettek és katarzisok filmje, mert a hatalmas maximalizmussal kidolgozott elbeszélésmódja bőven kompenzál ezért. Ez a mű nem egy agyondísztett improvizáció, nem is egy lapos, de ettől még ragadós popdal: a Whiplash egy utolsó hangig tökélyre fejlesztett szimfónia. Lehet, hogy nem emlegethető még egy lapon a klasszikusokkal, de bravúros megoldásai miatt így is csak meghajolni tudok nagysága előtt.
10/10
(Az írás eredetileg 2014. szeptember 22-én jelent meg.)
