Atyaúristen, egy T-rex! Nem, ez a mondat nem a bemutató idején szaladt ki a számon (akkor csak simán néztem ki a fejemből, annyira ledöbbentem, akárcsak mindenki a tatabányai kis moziban), hanem egy egyszerű vasárnap déli tévénézés közben, Spielberg lassan már klasszikussá vált filmjének kb. ezredik megtekintése után. Mert a varázslat még mindig hat, hiába tudunk kívülről minden fordulatot, ismerünk minden képkockát, még mindig betegre izguljuk magunkat a történeten, bámuljuk tátott szájjal a dinókat. és ez már valószínűleg így is marad. Mert ez egy kiváló film, gyermekkorunk kedvenc rendezőjének fénykorából, amelyen egyszerűen nem fog az idő!
John Hammond (Richard Attenborough), az idealista milliárdos azon van, hogy valóra váltsa az álmát, és létrehozzon egy őslényparkot, amelyben igazi, élő dinoszauruszokat tekinthetnek meg a látogatók. Azonban a befektetőknek kétségei támadtak, ezért szüksége van néhány szakértői támogató nyilatkozatra. Így kerül a Jurassic Parkba a két őslénytan tudós, dr. Alan Grant (Sam O'Neill) és dr. Ellie Sattler (Laura Dern), valamint egy matematikus, dr. Ian Malcom (Jeff Goldblum). A dinók először természetesen elnyűgözik őket, de aztán minden rosszra fordul, és egyetlen cél lehet, a túlélés...
Feltűnt valakinek, hogy alig több, mint 6 percig tartózkodnak a dinók a filmvásznon? Nem, nekem sem. Annyira jól vezetett a nem túl bonyolult történet, annyira kiváló a feszültségkeltés (amikor a vizespohár elkezd remegni!), jól megírt a forgatókönyv, hogy végig fenn tudja tartani az érdeklődést a rendező a látványtól függetlenül is. De persze a szauruszok mindent visznek, az akkori idők csúcstechnikája testesül meg a CGI-ban, olyan remek munkát végeztek Spielbergék, hogy még ennyi év után is tökéletes az illúzió, le sem tudjuk venni a szemünket a T-rex-ről, imádjuk utálni a raptorokat, és akkor a békés növényevőket még nem is említettem.
Nem jellemfejlődtek túlságosan a karakterek, csak dr. Alan Grant gyerekutálata változott az átélt események hatására, az emberi szereplők enyhén háttérbe szorultak a dinókkal szemben (dacára annak, hogy az őslények csak nagyon keveset voltak jelen digitális fizikai valójukban a filmben). De éppen ennek köszönhető, hogy bár természetesen szurkolunk Grant-éknek, hogy ép bőrrel ússzák meg ezt a halálosan veszélyes kalandot, mégis teljes gyermeki valónkkal rá tudunk csodálkozni egy másik korban élt állatokra, akik előttünk uralták a Földet. És most újra itt vannak, hogy leszámoljanak az emberrel, aki azt hitte, hogy Istent játszhat, és feltámasztotta őket. Habár a film alapvető célja a szórakoztatás, azért még a komfortérzeten belül nagyon komoly erkölcsi problémára hívja fel a figyelmet: van-e joga a tudósoknak beleavatkozni a természet dolgába, és arra, hogy mennyire veszélyes a génsebészet, ha nem gondolják át a kísérletek következményeit.
Spielberg még a megjelenés előtt lefoglalta Michael Crichton regényének megfilmesítési jogait, mert jó üzletemberként meglátta a lehetőséget a zajos sikerre, örök gyerekként pedig megadta magának az esélyt arra, hogy egy olyan látványvilágot hívjon életre, amilyet előtte még senki sem. Meg is tette, melynek meglett az eredménye, elsöprő sikert aratott a mozipénztáraknál és a szakmai siker sem maradt el: 3 Oscar díjat vihettek haza az alkotók. Kitört a dinóláz, mindenki úgy beszélt pl. a Brachiosaurus-okról, mintha csak egy tévésorozat sztárja lenne. Gondolom, nem csak nekem voltak dinós kütyüim, könyveim, és minden, amit csak lehetett kapni a témában. Jól zakatolt a merchandising, Spielberg boldogan számolhatta a bevételt, mi pedig istenien szórakoztunk és kedvünk szerint elmélyedhettünk a Föld őskorának történetén (melynek következtében máig nem kell utánaolvasnom az alapoknak, ha valamilyen tudományos szenzációról ad hírt az online média a témában, annyira rögzültek anno az információk). Aztán ennek az őrületnek is vége lett, mint minden divatnak, de ez nem változtat azon, hogy ezt a filmet örökre a szívünkbe zártuk. A CGI-on kívül az operatőri munka is remek, na és John Williams zenéjéről se feledkezzünk el, ugye, hogy azonnal felismerjük, ha halljuk?
A T-rex mindent vitt, a raptorok is hozták a kötelezőt, de azért az élő szereplők is mindent beleadtak. Richard Attenborough a tökéletes nagypapa a fehér hajával, szakállával, az idealista terveivel, egy örök gyerek, akinek nagyon csúnya körülmények között kell rájönnie, hogy a szép tervekből időnként rémálmok lesznek. Sam Neill kihozta a szerepéből a maximumot, Laura Dern viszont nem vitte túlzásba a színészi játékot, de ez még éppen elég volt a filmhez. Jeff Goldblum elvitte a show-t a dögös fekete nacijával és a zseniális szövegével (káoszelmélet!), a gyerekszereplők kellően bájosak voltak.
Hogy melyik volt a legjobb jelenet? Természetesen az, amikor a T-rex premier planban elüvöltötte magát, és nagyon hatásvadász, de emlékezetes módon lehullott mellette az "amikor a dinók uralták a Földet" feliratú szalagszerűség. De ne hagyjuk ki a raptorokat sem, az én kedvencem az, amikor a konyhában az ujjával dobol az egyikük. Spielberg mára már beleszürkült Hollywoodba, de a bemutató idején még igazi varázsló volt, aki soha nem látott ősvilági szörnyeket mutatott nekünk, és ezt soha nem fogjuk elfelejteni neki.
Gyermekkorunk kedvencén nem fog az idő, a dinók még mindig mindent visznek!
9/10
A Jurassic Park teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán