Kétes dicsőség lenne, ha a Warcraftot kikiáltanám a legjobb videojáték-adaptációnak, hiszen ebben a kategóriában eddig sem ostromoltak lenyűgöző filmművészeti magasságokat a produkciók. Ettől függetlenül Duncan Jones mozija (az Assassin's Creed bemutatójáig biztosan) magának mondhatja ezt a címet, noha szintén nem fogja a klasszikusok sorát gyarapítani. De annyiban mindenképpen több a Warcraft elődeinél, hogy egy teljes mértékben tisztességes és élvezetes munka. Sőt, minden egyszerűsége és felszínessége ellenére egy-két ponton még képes is kitűnni a kortárs blockbusterek tömegéből.

Kezdve rögtön például azzal, hogy hiába nincsenek túl árnyalt karakterei, sikeresen elkerüli a fekete-fehér ábrázolásmódot: egy ork törzsfőnök, Durotan (Toby Kebbell) názőpontjával kezdünk, aki népét szeretné haldokló világukból egy új helyre költöztetni. Erre pedig az orkok mágusa által megnyitott portál ad lehetőséget, viszont a benne rejlő varázslat által hozott pusztítással Durotan már mélységesen nem ért egyet. A célállomásukon élő emberek pedig természetesen nem fogadják szívesen az orkokat, így Anduin Lothar hadvezér (Travis Fimmel) és a mágus Medivh (Ben Foster) vezetésével megpróbálják megakadályozni az inváziót.

Jones filmje tehát mindkét oldal szempontjait igyekszik megragadni, még ha ez azt is jelenti, hogy rengeteg karakterrel kell foglalkoznia a forgatókönyvnek. És ahogy az várható, a szkript nem is képes többre egy-egy hevenyészett jellemvonás felvillantásánál a legtöbb figura esetében, ugyanakkor azt a bravúrt sikerrel valósítja meg, hogy mindenkinek legyen helye és funkciója a történetben. Miközben éppen, hogy egy új világgal kell, hogy megismertessen minden nézőt, éppen a kortársait megbénító univerzumépítő görcs hiányzik belőle. A Warcraft számlájára lehetne írni, hogy sem világát, sem annak népeit, sem egyes figuráit nem képes igazán mélységeiben megmutatni, és miközben ez határozottan a legnagyobb hátránya a filmnek, a finálé egy sallangmentes húzással az addig elvarrásra váró történetet egy filmsorozat alapozó darbjává változtatja. A "Kezdetek" alcímet tehát mindenképpen komolyan kell venni: az alkotás leegyszerűsített megoldásai, szereplői az áldozatok, hogy egyszerre lehessen egy kerek sztori és egy hosszabb történetfolyam első fejezete is, és ne roskadjon össze a feladat súlya alatt.

A Warcraft alapvetően minden tekintetben ezt képviseli: bár nincsenek igazán bátor vállalásai, azokat legalább képes teljesíteni. Lehet, hogy Jones nem nyűgöz le maradéktalanul, kissé talán sótlannak is nevezhetném művét, de képes a vászon előtt tartani nézőjét, és hiányérzet vagy rossz szájíz sem marad bennünk. A rendező nem akar elképesztő látványelemeket felvonultatni, viszont rendezése tökéletesen kiszámított, csatajelenetei izgalmasan koreografáltak, és a kissé videojátékosan egyszerű CGI is csak addig tűnik annak, amíg meg nem nézzük a mo-cap felvételekre alapozó közeliket. Egyszerűen üdítő egy blockbustert nézni, ahol ehhez hasonló elemeken, és nem a világpusztítás mértékén, vagy a minél hatalmasabb CGI-szörnyek létrehozásán van a hangsúly.

Távol álljon tőlem tehát, hogy olyan csúcsteljesítményként harangozzam be a Warcraftot, amelyet feltétlenül érdemes megnézni, de egy fokkal élvezetesebb és egyedibb mozi, mint a múlt héten debütáló Apokalipszis, vagy a nyárra varható popcornmozik többsége. Korrekt, vállalható látványfilm, amely nem ígér sokat, de nem is okoz csalódást - és ez az év legnagyobb élményével kecsegtető, de többnyire elbukó szuperprodukciók tömegében kifejezetten szimpatikus.

7/10

A Warcraft: A kezdetek teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán