Mintha álomból ébredne egy zavarodott fiatalember (Jake Gyllenhaal) egy vonaton. Fogalma sincs, ki a vele szemben ülő lány (Michelle Monaghan) és miért szólítja egy olyan néven, ami nem az övé. Aztán a vonat felrobban, ő pedig ahelyett, hogy meghalna, egy kis kamrában találja magát, és egy hűvös katonalánnyal (Vera Farmiga) beszélget. Kiderül, hogy a teste valóban halott, de az agya még él, és egy Forráskód nevű tudományos kísérlet alanya, és az a küldetése, hogy megmentse az embereket egy pusztító robbantástól. 8 perce van a katasztrófa megakadályozására, de minél többször forgatják vissza az időt, annál közelebb kerül a megoldáshoz...
Lehet még újat mondani az időutazásról? Nem gondoltam volna, hogy igen, ezért nem vártam túl sokat a filmtől, ehhez képest a nyitó képsoroktól kezdve megbabonázva néztem a jeleneteket, iszonyatosan drukkoltam a fiúnak, hogy megmentse a világot, a lányt, és nem utolsósorban saját magát. Hogy mitől? Nos, a haláltól nem, mert az az ő helyzetében megváltás, de a tudatának átmentése egy párhuzamos valóságba már lehet egy kitűzött cél. Nem bonyolítják túl a tudományos hátteret (amúgy is nem mindegy?), de nem is átlátszóan semmitmondó a magyarázat, így a néző rákényszerül, hogy használja az agytekervényeit, ami nagyon üdítő tud lenni a közepes filmek tengerében. Kár, hogy a történet vége túl szirupos, akkor kellett volna abbahagyni, amikor megállt az idő, de ennél nagyobb bajunk ne legyen, így is kiváló alkotáshoz van szerencsénk!
Zseniális a forgatókönyv, olyan jól váltogatja az idősíkokat, hogy garantáltan teljes figyelemmel nézzük a filmet, nem is tehetünk mást, mert különben tuti biztosan elveszítjük a fonalat. Ugyanabba a helyzetbe, ugyanarra a vonatra kerül vissza a fiatalember minden alkalommal (nem lehet nem észrevenni az Idétlen időkig című, egyébként kiváló film hatását az alkotókra), de a végkifejlet mindig más, mert egyrészt mindig más momentumra kerül a hangsúly, másrészt pedig folyamatosan változik az ifjú katona, a szemünk előtt lesz zavarodott emberből igazi hős, aki végül legyőzi az időt és egy új dimenziót nyit a tudata számára. Közben még arra is van ideje, hogy meghódítsa a vele szemben ülő lányt, és megszerezze a szigorú katonalány megbecsülését is. Az akció és az érzelem egyensúlyban van, tényleg kár a nem túl acélos végjátékért, mert egészen addig teljes mértékben fenn tudja tartani a film az érdeklődést. A látvány sem utolsó (amikor Christina és Colter hamuvá válnak az egyik jelenetben, az a simán agyeldobós kategória), de mégis inkább a kiváló történetvezetésnek, a jól megírt párbeszédeknek, a kidolgozott karaktereknek és nem utolsósorban a nagyszerű színészi játéknak köszönhetően érzi úgy a néző, hogy na végre, látott egy jó filmet.
Megdöbbentő, hogy milyen kevés hivatalos elismerést kapott ez a kiváló alkotás, sokkal kisebb figyelmet kapott, mint Duncan Jones Hold-ja. Nem filmtörténeti mérföldkő, viszont egy agyas thriller, ami jól meg tudja lepni a nézőjét, az unalom pedig nagyon távol áll tőle. Elgondolkodtat, szórakoztat, figyelmet követel és ritka jól csavart a története, pedig nincs benne semmi eget verően új, a zseniálistól messze van, viszont jóval több, mint egy tisztes iparosmunka. Nemcsak a főszereplő karaktere lett érdekes és sokrétű, hanem a mellékszereplők alakja is jól kidolgozásra került, a zseniális, de nem túl empatikus tudóstól a ridegnek látszó, de valójában nagyon is együttérző katonalányig. A főgonosz alakja ugyan elég halovány lett, de talán jobb is így, hiszen nem az a lényeg, hogy ki ő, hanem az, hogyan jut el hozzá a főhős. A zenét mindenképpen meg kell említeni, nagyon jól festi alá a történetet Chris Bacon muzsikája.
Jake Gyllenhaal tökéletes választás volt a főszerepre, az ő érzékeny színészi alkata kellett ahhoz, hogy a néző rajta keresztül ismerje meg a történetet, hiszen elsősorban a lelki folyamatokra helyezi a hangsúlyt a rendező, nem az akcióra. MIchelle Monaghan tette, amiért szerződtették: szépen mosolygott. Vera Farmiga viszont jól játszott, akárcsak Jeffrey Wright.
Nem lehet könnyű dolog David Bowie fiának lenni, de Ducan Jones saját tehetségének köszönhetően tette le a névjegyét a filmiparban, dacára annak, hogy eddig csak két nagy filmet rendezett. Ha valakit, akkor engem nem igazán érdekelnek a videojátékok alapján készült mozik, de miatta nagyon várom már a Warcraft-ot. Sokat fogunk még hallani a fiatalemberről, reméljük, minél több olyan jó filmet hoz össze nekünk, mint a Forráskód!
Okos, jól összerakott időutazós thriller, kár lenne kihagyni az életünkből!
8/10
