2016 volt minden idők legrosszabb éve, legalábbis az internet szerint. És való igaz sok nyugtalanító, tragikus és szomorú dolog történt a tavalyi év folyamán, de azért még mindig egy viszonylag békés időben élünk (még, ha ez egyre kevésbé is látszik.) Persze, ami – film/zene/popkultúra iránt rajongók szemében különösen –lehangolóvá tette ezt az évet, az a rengeteg kulturális ikon és híresség halála. Bud Spencertől kezdve David Bowie-ig, Lemmy-től Carrie Fisher-ig, szinte felsorolhatatlanul sok kedvencünk hagyott itt minket az elmúlt év folyamán. És ez tényleg szomorú, de sajnos sok esetben természetes is, hiszen a gyerekkorunkat meghatározó generáció(k) most érkeznek meg abba a korba, ahol lassan már nem meglepő egy-egy újabb halálhírre ébredni (persze való igaz, hogy az idei év azért is volt olyan megrázó, mert sok olyan embert is vesztettünk el, akikének még nem lett volna itt az ideje). 2016 vérszomjúságára pedig az is rájátszik, hogy egyre több nekrológot közölnek világszinten: ma már nem lehet békében, családi körben elhalálozni, aki minimálisan is ismert volt, annak az elvesztése bizony közüggyé vált. Épp ezek miatt, aki azt hiszi, hogy 2017 jobb lesz, azt el kell keserítenem, valószínűleg nem lesz az. Persze ez nem azt jelenti, hogy én nem szeretném, azt hogy, úgy teljen el a következő év, hogy nem kellett egy legendától sem elbúcsúznunk, sőt én örülnék ennek a legjobban. Ám az idő kegyetlenül megy előre, és nem nagyon érdekli, hogy mi éppen milyen évet írunk. Ám úgy vélem két dologban lelhetünk mégis nyugalmat: egyrészt abban a tényben, hogy ha kedvenceink itt is hagynak minket, el sohasem hagyhatnak. Életművükön keresztül és emlékeinkben hallhatatlanná váltak, avagy „Carlo Pedersoli meghalt, de Bud Spencer örökké él”. A másik pedig, hogy az ikonok és legendák következő generációja épp most, itt a szemünk előtt nő fel, persze pontosan nem tudhatjuk, hogy kiből lesz majd a „következő Alan Rickman”, vagy ki válik Prince méltó örökösévé, de ki tudja, lehet, hogy már most köztünk vannak. Mert, ha eltekintünk a nosztalgiától, akkor bizony észre fogjuk venni a körünkben élő rengeteg tehetséges (és fiatal) alkotót.

Nem igaz ugyanis, hogy régen minden jobb lett volna vagy, hogy a filmeknek befellegzett. Ugyanis, bár szkeptikusan álltam hozzá kezdetben, el kell ismernem, hogy 2016 nem csak, hogy nem volt egy rossz filmév, a végére kifejezetten erős lett. (Persze, hogy ezt felismerjük, nem árt, ha nem csak Hollywoodra és a leghájpoltabb látványfilmekre fókuszálunk. Ami a trendeket illeti bevallom valahol örömmel tölt el, hogy idén egészen sok középszerű franchise film teljesített az elvárások alatt, de jobban örülnék, ha emellett a kreatív független és közepes költségvetésű filmek is kaszálnának. Igaz volt ilyenre is van példa, de sajnos ez alapvetően még mindig csak a – kommerszebb – horrorfilmek és vígjátékok körében jellemző.)

Már az is eleve egy kisebb pozitívumként értékelhető, hogy nem sok csalódásról kell számot adnom ebben az évösszegzésben. Persze a Warcraft lehetett volna jóval több egy összeszedetlen, gyengén megírt fan service-nél, de legalább nem volt olyan kínos, erőltetetten komolykodó és röhejesen arrogáns valami, mint a Batman v Superman. Az év legfájóbb kiábrándulása mellett még a rossz filmek állatorvosi lovaként funkcionáló Suicide Squad is egészen szórakoztató – trash – élménynek bizonyult. (Az év legjobb rossz filmje!) Snyder ego-tripje mellett tulajdonképpen csak két olyan csalódásom volt, amelyek után tényleg elszomorodtam (persze voltak más rossz/gyenge filmek is, de azokra eleve sokkal visszafogottabb elvárásokkal ültem be nem). A Visszatérőt elvileg imádnom kellett volna, hiszen minden adott volt ahhoz, hogy ez legyen a kedvenc filmem az évben: az imádott Birdman rendezője, általam kedvelt színészekkel forgatott egy elképesztően látványos bosszú westernt. Ám mindezek ellenére Alejandro G. Iñárritu filmje számomra végül az elmúlt év (egyik) legtúlértékeltebb alkotása lett Egy látványos blöff, amely – tényleg lenyűgöző képeivel - egy spirituális élménynek hazudja magát, de valójában annyi tartalom van benne, mint bármelyik B kategóriás bosszú történetben. Tök jó, hogy DiCaprio fázott, meg nyers bölénymájat evett, de én jobban örültem volna, ha érdekesen megírják a karakterét, vagy ha a film a művészieskedése mellett tényleg szól is valamiről. (Persze azért bőven voltak ennél rosszabb filmek is tavaly, a Certain Women például az unalom új dimenziót nyitotta meg előttem, a Titanic fesztivált megnyerő Evolucíó-ra meg tízszeresen igaz minden, amit a Visszatérőről írtam, és még nézni sem szórakoztató.) Iñárritu mellett sajnos az általam igen nagyra tartott Coen fivérekben is csalódnom kellett, pedig az Ave, Cézár!-nak nem csak a szereplő gárdája volt impozáns, de a témája is (mindig örülök, ha egy film bevisz Hollywood kulisszái mögé), de sajnos a végeredmény a testvérpár legunalmasabb és legkevésbé vicces alkotása lett. Legnagyobb sajnálatomra a Szürke senkiket is kisebb csalódásként kellett megélnem, hiszen hiába voltak remek színészei, feszült akciói és – költségvetéshez képest – impozáns látványa, a TV filmes rövidsége miatt nem volt lehetősége kibontani az ötleteit/karaktereit, így pedig az egész csak „úgy lógott a levegőben”.  

Az év "nem értem, hogy mi ebben a jó díját" kétségtelenül a Legendás állatok és megfigyelésüknek ítélném oda. David Ayer filmje ugyanis leginkább varázslatosan érdektelen volt, és csak azért nem kapja meg az év legunalmasabb blockbuster-e díjat, mert itt volt még idén az új Szellemirtók film is.  Apropó Szellemirtók: emlékeztek még, hogy milyen botrányosan indult ez? Nos, mint utólag kiderült, ez a „sok hűhó semmiért” minősített esete volt: Kevin Feig filmje ugyanis csak egy szimplán érdektelen (és legtöbbször unalmas) remake, amelyre pár éven belül valószínűleg már emlékezni sem fogunk. Pedig maguk a karakterek nem lettek volna rosszak, igaz nem mindegyiküknek volt igazán markáns jelleme (McCarthy meglepően visszafogott), de volt köztük olyan kémia, mint az eredetiben. Leslie Jones például kifejezetten kellemes meglepetésnek bizonyult. De az is lehet, egyszerűen csak nem nekem való Kevin Feige humora. (Mondjuk az kissé fura, hogy ez már a második, olyan női főszereplésével készülő vígjátéka, amelyben a férfi mellékszereplő a legviccesebb és messze legemlékezetesebb karakter. Hemsworth egyszerűen fergeteges volt, remélem sok vígjátékot vállal még a jövőben)

Viszont ezek többségében mégis olyan filmek voltak, amelyek véleményem szerint nem sikerültek igazán jól, viszont a többség éppen az ellenkezőjét gondolja róluk (kivéve a DC filmek esetében, azok tényleg csak a legelvakultabb rajongóknak tetszhettek.). Ezt csak azért írom, hogy emlékeztessem az olvasót, hogy minden ilyen jelegű írás elképesztően relatív lehet. Ha pedig az év legrosszabb filmjeit listáznám, azt valószinüleg inkább olyan blockbusterek "nyernék meg" az Egyiptom isteneitől kezdve  - valaki légy szíves magyarázza el, hogy ez miért készült el, és, hogy miért kellett ehhez egy Proyas, mert nekem ez az év filmes rejtélye - az új Függetlenség napjáig, amelyektől eleve nem vártam sokat. (Ez alól talán az új X-Men és az Assasin's Creed filmek lehetnek kivételek, de férfiasan bevallom, azok olyan gyenge kritikákat kaptak, hogy még nem vettem rá magam a megnézésükre. Ám utóbbi buktája után kijelenthető, hogy 2016ban sem sikerült megtörni a videójáték adaptációs átkot. Kérdés, hogy idén sikerül-e? Mert próbák most is lesznek.)

Az Elle és a Wailing minden valamire való év filmje listán képviselteti magát, és én is nagyon szerettem volna, ha az enyémen is ott vannak. Hiszen mindkettő tényleg különleges, egyedi és izgalmas filmek, de legnagyobb sajnálatomra számomra a végén egyik sem állt össze, olyan szép kerek egésszé, hogy őszintén rajongani tudjak értük. Ám ennek ellenére sem tántorítanék el senkit a megnézésüktől, sőt utóbbit kifejezetten tudom ajánlani azoknak, akik valami szokatlanabb, semmi máshoz nem igazán hasonlítható,  spirituális (horror) élményre vágynak. (A "különleges, de nem teljesen nekem szóló" filmek kategóriába tartozhat még a Toni Erdmann is, noha azt már jelentősen túlértékeltnek tartom. Nehezen tudok ugyanis azonosulni az ajnározó kritikákkal. Persze ez sem rossz film, de én közel sem tartottam annyira eszméletlenül viccesnek, vagy tartalmasnak, ami indokolttá tenni a játékidejét.) 

Na, de legyen vége a fanyalgásnak! Pozitívumokból és kellemes meglepetésekből ugyanis szerencsére sokkal többet tudok felsorolni, mint csalódásokból. Kezdjük is rögtön a hazai filmekkel, ugyanis 2016 egy egészen erős év volt a magyar film tekintetében is. A klasszikus mesei sablonokat remekül kiforgató, és ezzel világunkra reflektáló Kút joggal válhat igazi kultfilmmé, akár csak az Ernelláék Farkaséknál. Hajdu Szabolcs rendezése ugyanis joggal nevezhető az év egyik legkülönlegesebb (és legátélhetőbb) mozi élménye volt. A Martfűi rém és a Hurok pedig bebizonyította, hogy itthon is érdemes és lehetséges minőségi műfaji filmet készíteni. Reméljük idén is folytatódik ez a tendencia.

Az Egy tökéletes nap nem csak a remek színészei és abszurd humora miatt vált emlékezetesé, hanem azért is, mert egy olyan szögből mutatja be a háborút, ahonnan azt ritkán látjuk. A Mustangot kötelezővé tenném mindenkinek, aki szerint a feminizmusra ma már nincs szükség, (de mindenki másnak is erősen ajánlott). Az Eddie, a sas kétség kívül az év egyik legszórakoztatóbb filmje volt. Igazi feel-good élmény, ami képes volt főhősének lelkesedését a nézőre is átruházni. Sosem voltam Apple vagy Steve Jobs rajongó, ezért is lepődtem meg, hogy mennyire bejött Danny Boyle filmje, aki egy „illusztrált Wikipédia szócikk” helyett inkább Jobs eszenciáját próbálta megfogni. Míg pedig a Hush és a Vaksötét páros egy-egy remek és egyedi darabbal bővítették a home invasion thrillerek zsánerét, addig a Train to Busan megmutatta, hogy miként kéne kinézni egy rendes World War Z filmnek (vagy antológia sorozat részének). Az abszurd humoráról ismert Adam Mckay Nagy dobása pedig az év egyik legfontosabb filmje lett, amely a lehangoló témája ellenére is képes volt szórakoztató lenni, még ha – a rendező minden segítő szándéka ellenére - laikusként az ember könnyedén belezavarodhatott a pénzügyi szakzsargonba. Abszurd polgárpukkasztás terén pedig nem mehetünk el szó nélkül a Virsliparti őrületesen morbid, perverz, és roppant vicces vallás kritikája mellett sem. Animációs filmek terén ez az év kétségkívül a Zootopia-ról szólt, amely bár szerény véleményem szerint elmarad az Agymanóktól, és a központi metaforája sem kikezdhetetlen, ám ennek ellenére is egy szórakoztató, érett, pop kulturális utalásokkal és valós tartalommal egyaránt megpakolt, roppant szerethető alkotás. Számomra azonban az év animációs filmje egyértelműen mégis a roppant egyedi, stop-motion csoda, a Kubo és a varázshúrok volt. Igaz a Vaiana végül elég közel járt hozzá, de azt mindenképpen meg kell majd eredeti hanggal is néznem, mert a dalok magyar verziója annyira nem fogott meg, viszont minden mást kifejezetten szerettem: egy szellemes, látványos, humoros és nem is tartalom nélküli mese, ami abszolút megállja a helyét a Disney 90-es évekbeli klasszikusai mellett is. De hazudnék akkor is, ha azt mondanám, hogy nem hatódtam meg a Kung Fu Panda 3-on, ami bár kissé önismétlő volt, és nem is a széria legjobb darabja, ám így is szórakoztató és méltó lezárása (?) volt Po kalandjainak.

Végül belegondolva csupán egyetlen egy dolog hiányzott nekem 2016 filmterméséből: Hogy nem volt egy olyan elemi erejű, látvány film, mint amilyen a Harag útja volt. Viszont, annak ellenére, hogy blockbuster fronton ez tényleg egy gyengébb év volt, és az ebben a kategóriában induló filmek jelentős része gyenge-(közepes)/fölösleges remake és folytatás volt, azért a jó dolgoknak sem maradtunk híján. És akármennyire is ciki ezt bevallani, ezek nagy részét bizony a Disney szállította. Az Amerika kapitány: Polgárháború mindent jól csinált, ahol a BvS elvérzett, ezzel pedig nem csak egy szórakoztató képregény film lett, de a Marvel legtartalmasabb és felnőttebb filmje is. Amíg pedig a harmadik amerikai kapitány film megmutatta nekünk, hogy hogyan kell működnie egy filmuniverzumnak, addig a Doctor Strange az MCU leglátványosabb, leghangulatosabb (és legjobb zenével bíró) önálló filmje lett. Ami humorával, színészeivel és a Marvel filmek eddigi legemberibb és legjobban megérthető fő gonoszával, könnyedén kompenzálta az eredetet történet jellegéből fakadó sablonosságát is.

Kár, hogy a Zsivány egyes már nem hozta ezt a szintet, igaz megértem, hogy sokan miért rajonganak érte, hiszen tényleg komorabb és - kicsivel - árnyaltabb, mint az eddigi Star Wars filmek, ám én emellett örültem volna szebben megírt történetnek és karaktereknek is. Így akár mennyire is ciki kénytelen vagyok bevallani, hogy az Ébredő erő nekem bizony jobban tetszett, annak ellenére, hogy az még ennyi újdonságot sem hozott a szériába (viszont voltak szerethető és megérthető főhősei.) Azon viszont én is meglepődtem, hogy a jórészt fölösleges, de szemkápáztató látvánnyal és magával ragadó atmoszférával bíró Dzsungel könyve mennyire el tudott varázsolni engem is. De jókat szórakoztam Deadpool ámokfutásán is, még ha azért messze nem tartom annyira forradalmi filmnek, mint a többség. Itt azonban ki kell ábrándítanom azokat, akik a Deadpool önironikus hangvétele miatt már a képregény/szuperhősfilmek végét várják, hiszen a bevételek alapján ettől, még nagyon messze vagyunk. Viszont young adult filmek áradata úgy néz ki, hogy hamarosan tényleg véget ér. A senkit nem érdeklő 5. hullám és a ki tudja hányadik Beavatott film mellett ugyan volt a műfajnak egy érdekesebbnek tűnő darabja is tavaly. Ám végül Tim Burton itt-ott megcsillanó vizuális kreativitása sajnos nem bizonyult elégnek, ahhoz hogy elvonja a figyelmünket a lassú tempóról, az érdektelen karakterekről, a klisés történetről és az antipatikus főszereplőről. (Azért a Ray Harryhausen hommage harcosok miatt így is érdemel egy plusz pontot a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei. Nem is értem miért nincsenek minden filmben csontváz harcosok.) A nosztalgikus múltidézés azonban továbbra is nagyon megy. Idén TV-ben és moziban is akad boy-and-his-monster/alien/mutant jelegű történet, amelyek 70-es/80-as évek ifjúsági kalandfilmjeit próbálták feléleszteni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Hát igen sajnos a Disney sem talál be mindig, ugyanis amennyire kellemes meglepetésnek bizinyúlt a Dzsungel könyve éppen annyira kiszámíthatóan unalmas és üres lett az Elliot, a sárkány és a Spielberg által rendezett BFG. Valahol azért értem a pozitív kritikákat, mert tényleg aranyos filmek, de ennél többet sajnos nem nyújtanak, minden idők egyik legnagyobb mesélőjétől pedig aztán pláne csalódás egy ennyire üres és blőd cukiskodás. (Értem én, hogy gyerekmesék, de attól még nem kéne teljesen tartalmatlannak lenniük. Mondjuk azért azon meglepődtem, hogy az év fingós viccét éppen tőle kaptuk meg.) Bár Spielberg és Burton mellett idén Eastwood - és a kritikák alapján Zemeckis - is egy-egy meglehetősen feledhető  darabbal jelentkezett, azért egy nagy rendezői visszatérésnek így sem voltunk híján: Mel Gibson a Hacksaw Ridge képében ugyanis az elmúlt évek legletaglozóbb háborús filmjét szállította.

Az Érkezés viszont tényleg érdemes az „év sci-fije” kitüntetésekre. Jómagam is remek filmnek tartom, annak ellenére, hogy hirtelen vége lett és a felvetett roppant érdekes/izgalmasabb témáit szerintem jobban is kibonthatta volna. Ennek ellenére kiváló darab, amelynek ott van a helye az év legemlékezetesebb, legérdekesebb és legfontosabb filmjei között is. (Csak éppen számomra anno a Sicario nagyobbat ütött, az kerek-egészebb, és így katartikusabb élmény is volt.) Az év vége a Kaliforniai álomról szólt, ami valóban egy roppant hangulatos, könnyen szerethető film. Ráadásul a fülbemászó dalok és a gyönyörű fényképezés mellett Damien Chazelle még arra is ügyelt, hogy a végére ne forduljon az egész egy cukormázas giccsbe. Ritka, hogy egy ilyen film a fináléban is meg tudjon maradni a realitások talaján. Viszont minden pozitívuma ellenére, engem még sem ragadott magával annyira, hogy felhőtlenül ünnepeljem. Jó film, de a Whiplashez képest - a keserédes lezárása ellenére is - ez csak egy habkönnyű limonádé. Éjszakai ragadozókat sikerült még éppen hogy sikerült elcsípnem a moziban, és milyen jól tettem! Tom Ford filmje ugyanis nagyszerű egyvelege az év egyik legfeszültebb és torokszorítóbb thrillerének és egy párkapcsolati/egzisztenciális drámának, ráadásul teszi ezt úgy, hogy mindvégig érthető marad. (Sőt egy kicsit meg is lepett, hogy mennyire egyértelmű film, bevallom kicsit talán mélyebbre számítottam, de hála az erős atmoszférának és a még erősebb színészi játéknak, ez így is nagyon messze volt a csalódástól.)

Szóval ez volt 2016, igaz kaptunk rosszat is, de szerencsére jóból sokkal több jutott. Sőt, tudjátok mit? Ez az egész évértékelősdi feleslegessé vált, hiszen olyan elképesztő méretű napjaink film kínálata, hogy kizártnak találom, hogy ne találna bárki annyi neki tetsző filmet, hogy pozitívan tudja zárni az évet. (A kínálat nagyságáról mindent elmond, hogy még ez a meglehetősen hosszúra nyúlt beszámoló is csak a felszínt kapargatja, és nálam is számos olyan ígéretesnek tűnő film vár megtekintésre, amelyekre 2016-ban már nem maradt időm.) Igaz, ehhez az kell, hogy az ember egy kicsit jobban körülnézzen, és – minimális - energiát fektessen az ígéretes filmek felkutatásába. Hiszen, valljuk be a legérdekesebb filmek sokszor maximum a fesztiválok keretében jutnak el hozzánk, ha pedig valaki még ezekre sem hajlandó elmenni (pedig olcsóbbak, mint a Cinema City!), és csak azokat a látványfilmeket nézi, amiket TV előzetesek és metró plakátok útján ismer meg, akkor ne csodálkozzon, ha lemarad az év legjobb filmjeiről.  2016 ugyanis tele volt remek alkotásokkal, és akiket tényleg érdekelnek a filmek – és nem pusztán abban látnak örömet, hogy a „régen minden jobb volt”, vagy a "csak sorozatot éri meg nézni" érvénytelen mantráját szajkózzák - azok könnyedén meg is találhatta őket. Na, de mik is voltak ezek a remek filmek? Leszámítva persze a fent említetteket. A legnagyobb kedvenceimet ugyanis még nem említettem meg, azt a következő írásomra tartogattam, amelyben lerántom a leplet 2016 16 legjobb filmjéről is! Stay tuned!

Addig is alant találjátok szerkesztő társaim értekezéseit az elmúlt év filmterméséről:

A 20 legtúlértékeltebb film 2016-ban - 1. rész

A 20 legtúlértékeltebb film 2016-ban - 2. rész

A 10 legjobb horrorfilm 2016-ban

A 10 kedvenc olvasmányom 2016-ban

7+1 egyszerre pikáns és vicces vígjátékjelenet 2016-ból

A 15 legjobb film 2016-ban (danialves)

A 10+5 legjobb film 2016-ban (FroG)