Elérkezett az új év első hónapja, ezzel együtt pedig a blogos toplisták ideje is, amelyek szinte elengedhetetlen kellékeivé váltak az óév búcsúztatásának, nyilván a filmes szempontokra törekedve. Őszintén szólva nem szeretek ilyen toplistákat írni, azért, mert egy év elején látott alkotás erényei 8-9 hónap után valamilyen szinten biztosan alulmaradnak egy friss remekmű kapcsán, épp ezért ahogy az utóbbi években (a 2015-s kivétel volt, ott nem írtam listát) megszokhattátok, nem alkotok sorrendet.
Ennek ellenére elkülönítettem öt filmet a többitől. Ezek a darabok alkotják a kvázi futottak még kategóriát, ezek voltak azok a filmek, amelyeket bár nagyon szerettem, nem feltétlenül sorolom őket abba a kategóriába, amelyben mondjuk a tíz legjobb film tartózkodik. A másik fontos dolog a listámmal kapcsolatban, hogy nem szeretem az Oscar-filmeket sem szerepeltetni, épp ezért a tavalyi díjátadó szereplőit mellőztem (egyébként sem igazán került volna fel semmi), továbbá volt rengeteg olyan film, ami bár az ízlésemet ismerve felfért volna, sajnos nem volt lehetőségem, vagy még inkább időm megnézni, címeket most nem sorolnék. Helyette itt van a 15 legjobb film, amit a tavalyi évben láttam. (A címekre kattintva érhető el a kritikánk a filmekről, amelyek nyilván nem mindig az én véleményemet fedik.)
"Futottak még"
Kovács István megmutatta, hogyan kell egy ígéretesen induló rövidfilmes karriert folytatni: a Betonzaj rendezője a tavalyi évben tévébe kerülő Szürke senkikkel bizonyította, hogy nem feltétlenül kell tetemes játékidő ahhoz, hogy egy szórakoztató, akció dús és a képernyőn is jól mutató háborús film szülessen. Persze ehhez nagyszerű alapanyaga is volt, Köbli Norbert hozta a tőle megszokott letisztult formulát, a főszerepeket alakító színészek pedig nagyszerűen helytálltak.
Egy ideje hiányzott már egy olyan alkotás az életemből, mint amilyenre a Rendes fickók sikerült. Shane Black fekete komédiája egyszerre vicces és tökös, szórakoztató, de nem felületes, és kiválóan használja fel Russell Crowe, valamint Ryan Gosling humor-vénáját ahhoz, hogy kiváló filmélménnyel gazdagodjunk, a történet pedig a valódi izgalmakat sem mellőzi, még ha a forgatókönyv sokszor az fordulatok helyett inkább csak a humorra támaszkodik.
Egy tökéletes nap / A Perfect Day
Cloverfield Lane 10. / 10 Cloverfield lane
Szinte a küszöb alatt kúszott be a mozikba a Cloverfield Lane 10., amely a 2008-ban megjelent Cloverfield kvázi-folytatása, vagy ha úgy nézzük spin-offja. Dan Trachtenberg rendezése egyszerre működik jól kamaradrámaként, valamint paranoiathrillerként, a többek között Damien Chazelle által írt forgatókönyv pedig végig olyan feszes tempót diktál, hogy a kevés helyszín ellenére nem győzzük kapkodni a fejünket a történések láttán. Persze ez köszönhető John Goodmen hideg-rázós játékának, valamint annak, hogy Mary Elizabeth Winstead szimpatikusan hozza a "fogságba" esett lány szerepét.
A 10 legjobb:
Les Innocentes / The Innocents
A Les Innocentes pont ugyanabban zseniális, amiben az Egy tökéletes nap is: kiváló érzékkel nyúl a háború témájához, mindezt úgy, hogy konkrétan a háború képsoraiból csak néhány kockát láthatunk, a katonai jelenlét pedig szinte csak percekben mérhető. Anne Fontaine filmje egy olyan alkotás, amely több oldalról is megvilágítja mind a hitet, mind a nők szerepét a világban, és közben nem untat minket egy megvilágított véleménnyel, hanem szinte végig több perspektívából próbálja megmutatni azt, hogy a háború szörnyűsége mennyire rendíti meg a hívőket az Istenbe vetett hitben, és, hogy igazából mit is jelent anyának lenni.
David Mackenzie és Taylor Sheridan közös munkájának gyümölcse egy bizonyos szempontból gyönyörű alkotás. A Hell or High Water tökéletesen vegyíti a heist movie paneljeit a sivár környezettel, és olyan férfias filmélményt alkot, amely párját ritkítja a tavalyi év felhozatalában. A történet magját alkotó mondanivaló legalább annyira erős, mint a sztori gerincét szolgáltató színészi játékok, Jeff Bridges, Chris Pine és Ben Foster hármasa lehengerlő, Sheridan és Mackenzie pedig nagyszerű karaktereket épít a három remek színész játéka köré. a Hell or High Water pedig annak ellenére tartogat valódi megható képsorokat, hogy a forgatókönyv mellőzi a "zajos" drámai jeleneteket.
Vademberek hajszája / Hunt for the Wilderpeople
Ha a Toni Erdmann-t gyógyszerként aposztrofáltam, akkor a Hunt for the Wilderpeople-re ez a jelző hatványozottan igaz, Taika Waititi tömény életigenlését ugyanis mindenkinek látnia kellene, minimum egyszer. A gyönyörű új-zélandi környezetbe csomagolt kaland-vígjáték végig úgy működik, ahogy egy ilyen filmnek működnie kell, a sablonokat pedig ügyesen felhasználva túlzás nélkül végig leköti a nézőt, Sam Neill és Julian Dennison párosa pedig garantáltan szívmelengető szórakoztatást nyújt a nézők számára, továbbá a poénok is elképesztő lendülettel rendelkeznek.
A Green Room a tavalyi év egyik leghatásosabb thrillere, amely kifordítva a home invasion filmek sablonjait gyakorlatilag saját utat épít a műfaji panelekből, és attól sem riad vissza, ha ennek oltárán egy főszereplőt kell feláldoznia. Saulnier második rendezésében ugyanis hullanak a szereplők, mint a legyek, ráadásul mindezt csontig hatoló brutalitással, a katarzis szinte teljes hiányával, olyan keretek között, amelyek teljes mértékben sugallják az agresszió hiábavalóságát. Minderre a nagyszerű színészi játékok is rátesznek egy lapáttal: az azóta sajnos elhunyt Anton Yelchin kifejezetten jó, Imogen Poots is kellemes meglepetés, azonban a csúcspontot kétségkívül a neonáci vezér szerepében szinte lubickoló Patrick Stewart jelenti.
A Kaliforniai álmot szinte mindenhol valódi boldogságbombaként jellemezték, azonban Damien Chazelle második rendezése nem emiatt valódi klasszis, hanem mert a fiatal rendező ismét megmutatta azt, hogy az álmok nem feltétlenül elérhetetlenek akkor, ha minden verejtékcseppünket erre áldozva küzdünk azért, amit szeretnénk. A Kaliforniai álom ebből adódóan nem feltétlenül a legvidámabb filmek egyike, ugyanakkor pont az inspiráló üzenete miatt sokaknak valóban felemelő élményt jelenthet, Chazelle azonban a vidám musical-betéteken túl nem rest megmutatni azt sem, hogy az életben bizony rengeteget kell áldoznunk azért, hogy azt csináljuk amit szeretnénk. Emma Stone és Ryan Gosling talán az év legerősebb párosát hozza, úgy, hogy a kiváló alakítások mellett a táncukkal és énekükkel is remekül helytálltak.
A The Wailing egy elképesztő alkotás, a szó legnemesebb értelmében. Hong-jin Na filmje egy olyan horror, amely a komikus felvezetése ellenére a története kb. felénél véresen komoly történésekbe csap át, a dél-koreai remekmű pedig ettől a ponttól fogva válik valódi paráztatós történetté. Az, hogy a forgatókönyv két része (a humoros, esetlen, majd a vérkomoly, hideglelős) nem oltja ki egymást, az az alkotás legnagyobb pozitívuma, a könnyed felvezetés ugyanis eléri azt, hogy a székünkbe belekényelmesedve felkészületlenül érjen minket a történet utolsó másfél órája. Na rendezése ugyanis mindent bevet, ami egy jó démon-űzős történettől elvárható: okkult szeánszok, patakokban folyó vér, lehengerlő maszkok, és nem utolsó sorban kiváló csavarok. Akik a The Wailing lezárását látták, garantáltan nem verik ki a fejükből.
Ez volt idén az én listám, oldalt megtaláljátok a többi, 2016-ról készült felsorolásunkat is.
