A tíz éves száműzetése után Mel Gibson idén nem csak színészként, de rendezőként is visszatért Hollywoodba, hogy elmesélje nekünk Desmond Doss, az első olyan becsület érdemrenddel kitüntetett katona történetét, aki megtagadta a fegyverviselést. Doss sztorijánál kevésbé sem találhatott volna jobb alapanyagot a vezekléséhez: megható, felemelő, hazafias és még igaz is. Ilyen alapokkal a Hacksaw Ridge jó esélyekkel indul ahhoz, hogy a Rettenthetetlen méltó örököse legyen az Oscar versenyben (legalább a jelölések terén), és ezzel sikerrel állítsa helyre Max Rockatansky Hollywoodi/rendezői karrierjét, mely után remélhetőleg nem pusztán a haverjai filmjeiben kap majd szerepet (legalábbis a következő botrányáig.)

Desmond és bátyja igazi rosszcsontok. Mint a legtöbb fiútestvér ők is szüntelenül versengenek és verekednek egymással. Desmond azonban egy nap elveszti a sulykot: a játékos bunyóból, hamar komoly küzdelem kerekedik, amely során Desmond kis híján megöli testvérét. Az annyira megrendíti a fiút, hogy ezután sokkal komolyabban veszi a vallását („Isten legfontosabb parancsolata: Ne ölj”), és az erőszakos gyermekből lassan pacifista férfi lesz. Aztán jön Pearl Harbor, és látszólag minden megváltozik. Desmondot azonban az emberiség legsötétebb óráiban sem hagyja el a hite, számára továbbra is az emberi élet a legnagyobb szentség. Ám, ennek ellenére mégis úgy érzi, hogy – bátyjához hasonlóan – neki is kötelessége részt venni a háborúban. Bár a fegyverviselés gondolatától is irtózik, nem hajlandó tétlen maradni, amikor a tengeren túl honfitársai ezrei halnak meg. Mivel már gyermekként is orvos szeretett volna lenni, így, azzal a szándékkal jelentkezik a seregbe, hogy amíg mások lőnek/ölnek, ő szanitécként majd életet ment. Bár katona társai gyávának tartják, amiért nem hajlandó fegyvert fogni, Doss végül elvégzi a kiképzését, majd 1945–ben kihajózik, hogy részt vegyen a csendes-óceáni front legvéresebb csatájában, ahol a frontvonalon tucatnyi társa életét menti meg, anélkül, hogy egyszer is fegyvert kelljen ragadnia.

Desmond Doss történte igazi kincsesbánya minden díjhajhász (vagy éppen Hollywood bocsánatáért esedező) rendező számára, hiszen minden meg van benne, amiért Oscar bácsi jönni szokott: egy felemelő történt hazafiasságról, hitről és az elveinkhez való ragaszkodásról. Ahogyan pedig a hitében a végsőkig kitartó főszereplője, úgy Gibson sem hazudtolja meg magát. A Fegyvertelen katona egy biztos kézzel, érezhető rutinnal és hozzáértéssel megrendezett, elképesztően látványos, brutálisan erőszakos és olykor pátoszosan hatásvadász. (A fináléban egészen explicit módon hasonlítja Krisztushoz a főszereplőt.) Ne lepődjünk meg tehát azon, hogy Gibsont alapvetően két dolog izgatta Doss történetében: az ember, aki pokoli körülmények és szenvedés mellett sem hajlandó lemondani a hitéről, illetve a háború vérben és kiontott belekben tobzódó valósága.    

Épp emiatt a film első felén éppen az érződik, hogy a rendező minél gyorsabban túl akar lenni a „kötelező körök lefutásán”. Doss erőszakos gyerekből jámbor felnőtté vezető útja kifejezetten vázlatos, a karakterek (és a főszereplővel való viszonyaik) pedig meglehetősen sematikusak. (Egynémely kapcsolat ráadásul elvarratlan marad. Doss bátyja egyszer csak említés nélkül eltűnik a történetből, de hadban álló apa és fiú szála is elbírt volna még egy-két jelenetet.) A legzavaróbb mégis, hogy a filmnek nem sikerül igazán meggyőzően ábrázolnia (és indokolnia), az hogy egy Desmond-hoz hasonlóan mélyen pacifista és humanista ember miért érzi szükségét annak, hogy részt vegyen egy olyan fegyveres konfliktusban, amelyet a föld másik pontján vívnak (amikor otthonról is segíthetne a seregnek). (Illetve ezzel kapcsolatban az sem egyértelmű, hogy Doss korábban, miért nem tanulhatott orvosnak.) Persze látjuk, ahogy a moziban elborzadva nézi a nácikról szóló filmhíradót, és elmesélése útján azt is megtudjuk, hogy a városából mindenki bevonult, akik pedig alkalmatlannak találtattak a szolgálatra, azok elkeseredésükben öngyilkosok lettek. Mindebben azonban nagy része volt az amerikai háborús propagandának is – ahogyan ezt Eastwood a Dicsőség zászlajában remekül be is mutatta -, Gibson filmjében azonban szinte teljesen magától értetődő, hogy Doss meggyőződései ellenére is hadba megy. Persze Doss a valóságban is hadba ment, és a 40-es években még hippi mozgalom sem volt, ám egy filmben, azt hogy miért is jelentkezik valaki olyasmire, ami szöges ellentétben áll a hittével ennél hatásosabb érvelést igényel. (Természetesen elképzelhető, hogy akkoriban tényleg úgy érezte mindenki, hogy nincs választása és kötelessége részt venni a harcban. Ám drámai szempontból kissé csonka, hogy egy megtört, háborús veterán fia – aki semmi esetre sem akar olyan lenni, mint az apja –, egy hithű keresztény pacifista miért is érzi ezt így.)

Ennek köszönhetően a film kissé döcögősen indul, a színészek tesznek róla, hogy ne fulladhasson unalomba azelőtt, még mielőtt igazán elkezdődhetne. Andrew Garfield már az elejétől fogva szimpatikus és szerethető a kissé esetlen, ám csupa szív Doss szerepében. Hugo Weaving azonban még nála is jobb, hiszen sikerül valódi élettel megtöltenie a megkeseredett és poszt-traumatikus stressztől szenvedő veterán, - sokáig – nem túl árnyalt figuráját. És, bár leginkább ők a hangsúlyosak a kisebb-nagyobb mellékszereplők is rendre helytállnak.

Az elnagyolt expozíciót követően, pedig beindul az igazi film is. A kiképzőtáboros szegmensnek már sokkal szebb az íve, ahogy láthatjuk, hogy Doss miként dacol felettesei és katonatársai elvárásaival (fogj fegyvert, vagy menj haza). Persze az, hogy is sikerül átéreznünk a helyzetét és szurkolnunk a sikerének jó részt az őt alakító színésznek is köszönhető. Andrew Garfield valósággal brillírozik a hitét itt-ott megkérdőjelező, de amellett mégis végsőkig kitartó kadét szerepében. Ami pedig határozottan meglepő, az hogy Vince Vaughn meglepően jó a kiképző őrmester – az Acéllövedékek óta tipikussá vált – szerepében. Sajnos a többi katonára csak pillanatok jutnak, így egy-két külső jellemzőn túl egyiküknek sincsen igazi markáns jelleme. Ez alól a Doss-t kezdetben megvető és vele szemben bunkó „átlagos katonát” alakító Sam Worthington a kivétel. Nem rossz, de valószínűleg rá fogunk legkevésbé emlékezni a filmből.

Na, de háborús filmről lévén szó a főattrakció mégis csak maga a háború, ez esetben az okinawai csata. Az, pedig egész egyszerűen elképesztő. Utoljára a Levelek Iwo Jimáról-ban volt ennyire zsigerekig hatolóan nyomasztó a hadszíntér.  Azok a jelenetek, amelyekben Doss kénytelen egyedül túlélni az ellenséges sorok mögött, horror filmbe illő nyugtalanságot és feszültséget áraszt. A film csúcspontján lévő közel harmincperces csata jelenet egy sötét, mocskos és vérgőzös forgatag, amely szörnyű súllyal telepedik a nézőre. (Ám a remek rendezés és operatőri munkának köszönhetően az előbbiek ellenére is mindvégig követhető marad.) Sőt, ami az igazságot illeti: Gibson mint, ha egy kissé túlságosan is élvezte volna ennek az embertelen brutalitásnak a megalkotását. Némely lángszóróval felgyújtott japán katona haláltusája, már-már túlságosan is esztétikus (amiben nem kis része van Rupert Gregson-Williams amúgy remek, és a film érzelmi csúcspontjait nagymértékben megtámogató filmzenéjének), amikor pedig az egyik Sam Worthington egy holtestet pajzsként használva és egy fél kézzel tartott gépágyúval felfegyverkezve rohamozza meg az ellenséget, nos az inkább illene egy Becstelen Brigantykba, mint egy realisztikusnak szánt és komoly háborús drámába.     

Nem véletlen, hogy sokan éreznek ellentmondást a film pacifista hősének üzenete és a sokszor túlságosan brutális és látványos erőszak ábrázolása között. Számomra azonban a Fegyvertelen katona elsősorban nem a keresztény értékek, vagy a pacifizmus fontosságáról, hanem valami ennél is általánosabbról szól: az elveinkhez való ragaszkodáshoz. Hogy a pokolban sem szabad föladnunk saját magunkat.  Bár a japánok értelemszerűen nem kapnak sok szerepet a filmben: Mivel értelemszerűen kizárólag amerikai szemszögből mutatja be a harcokat, így mi is olyan látjuk az ellenfelet, amilyennek ők láthatták akkor: egy végsőkig elszánt, rettenetes áradatként van. Ám, van egy apró montázs jelenet a film vége felé, amivel számomra Gibsonnak egy csöppet sikerült árnyalnia ezen a képen. (Hogy ez mennyire volt tudatos, vagy tényleg ezt akarta-e sugallni az már más kérdés.) Ugyan Doss szanitéci tevékenységének mentalitása totálisan ellentétben áll a japán parancsnokok szeppukujával a lényeg ugyanaz: a háború poklában csak akkor maradhatunk meg önmagunknak, ha végsőkig kitartunk a hitünk mellett. (Ez nyilván nem azt jelenti, hogy minden hit egyenértékű. Ám Doss sem volt kevésbé fanatista az elvei iránt, mint a japánok a sajátjaik iránt.) Így a fegyvertelen katona üzenete számunkra leginkább az lehet, hogy bármennyire is nehéz, merjünk kitartani amellett, amiben hiszünk, mert másként nincs értelme. (Persze, hogy a film működjön, most jótékonyan el kell tekintenünk amellett, hogy azért bőven ismerünk káros és veszélyes hiteket is.)

A fegyvertelen katona egy vérbeli Mel Gibson-film: erőszak és pátosz vegyül benne, olykor hatásvadász módon, olykor pedig valóban megrendítően. Bár a kevésbé kidolgozott karakterek miatt, végül nem tud őszintén katartikussá válni (ehhez szüksége van a film végi, az igazi Doss-szal és társaival készült interjúbevágásokra), ám a remek színészeknek és Mel Gibson rendezésének (főleg, ami a csatajeleneteket illeti) köszönhetően így is egy több, mint korrekt háborús film. Mely ráadásul szép emléket állít egy olyan embernek, aki úgy vált igazi hőssé, hogy ehhez senkit sem kellett megölnie. A háborúval kapcsolatban kevés, ehhez hasonlóan – a körülményekhez képest - pozitív végkicsengésű történet van.  (Bár a film sok szempontból hű az eseményekhez, ám, ha érdekel Desmond Doss dramatizációtól mentes története is, akkor érdemes lehet megnézni Terry Benedict Fegyvertelen hős című 2004-es dokumentumfilmjét is.)

7/10

A Fegyvertelen katona teljes adatlapja a Magyar filmadatbázis (Mafab) oldalán