Kövezzetek meg, de én azok közé tartozom, akiknek (még) nincs tele a hócipője a Marvel-féle moziinvázióval. Lehet azt mondani, hogy kezdenek egyre inkább túlzásokba esni az alkotók, arról nem is beszélve, hogy a legtöbb ilyen képregényfilm egy kaptafára készül, de a többség mégis olyan szórakoztatóan van tálalva, hogy komolyabb panasz részemről nem szokta érni a képregényfilmek zászlóshajóját. És akkor elérkezett a Deadpool, egy olyan mozi, ami ön -és zsánerreflektív humorával próbál a Marvel komfortzónából kimozdulni, ám ez a fajta kísérlet többé-kevésbé jön össze. A végeredmény azonban így is egy pofátlan, humoros, erőszakos adrenalinbomba lett.
A történet főszereplője Wade (Ryan Reynolds), aki szemrevaló barátnőjével (Morena Baccarin) felhőtlen boldogságban élnek. Egy rosszullétet követően azonban a férfinél rákot diagnosztizálnak, amiről egy kormányon kívüli, nem túl megnyerő kísérletezőcsapat is tudomást szerez, és fel is keresik Wade-et, akinek a rákból való kigyógyítást ígérik a szadista mutációs kísérletek végigcsinálásának fényében. A kísérlet során Wade emberfeletti képességekre, és nem utolsó sorban halhatatlanságra tesz szert, de feltett szándéka, hogy vörös jelmezbe öltözve felkutassa és eltegye láb alól a kísérletek kivitelezőjét, aki maradandó külsérelmi nyomokat is okozott főhősünknek az embertelen tortúrákon felül.
Annak ellenére, hogy milyen alapokon fekszik a Deadpool-univerzum, az alkotók elég erős biztonsági játékot folytattak ezen mozi esetében is. Noha a film tele van kikacsintásokkal, fricskákkal, utalásokkal, és kifigurázásokkal, arra a következtetésre jutottam, hogy a másfajta tartalom és közlési forma ellenére ugyanazokat a jellegzetes szuperhősfilmes kliséket zongorázza végig a film, ami olyannyira jellemző a Marvel világára. Azonban a Deadpool-nak van egy komoly ütőkártyája, nevezetesen, hogy önmagát a lehető legkisebb mértékben veszi komolyan. Tim Millerék komplett hülyét csináltak az X-Men franchise-ból (többek között), Ryan Reynolds rég lubickolt ennyire látványosan egy szerepben, amihez gyanítom az önreflexív humornak is rengeteg köze van. A film teljesen át tudja adni a karakter stílusát, a Deadpool ugyanis képes bármiből viccet csinálni.
További hatalmas pozitívum a minimális szereplőmozgatás. Végre egy olyan szupermozit kapunk, ahol nem a világ megmentése a tét, és gigászi méretű zúzások közepette dől el embermilliók sorsa! A Deadpool sokkal inkább egy személyes vérbosszúnak fogható fel, anélkül, hogy komplett metropoliszokat döntenének romba a szereplők. Félreértés ne essék, a film így is hihetetlenül látványos, de korántsem az arcunkba villanó robbantásokra kell ilyen téren gondolni. Az akciójelenetek nagyon jól meg vannak koreografálva, van ütemük, és a vágások is zsigeri profizmusról tanúskodnak. A "vonat" sajnos mégsem zakatol végig zökkenőmentesen, akadnak kimondottan unalmasabb periódusai is a filmnek, ahol még a poénok sem záporoznak, és az alaptörténet is kissé lassan indul be, pedig rögtön a nyitójelenetben kapunk egy elképesztően látványos képsort. Ám az ilyen filmeknél szokásos "eredettörténet" akasztja meg leginkább a gépezetet. Egyszerűen a történetleírásban is ismertetett kísérletezős rész túlságosan hosszú.
A játékidő nagy részében azért szerencsére az ütős beszólások és a friss vizuális humor dominál. A mellékszereplők ugyan nem lettek nagyon kibontva, a főgonosz pedig egyenesen maga a megtestesült egy dimenzió, de maga Deadpool karaktere kárpótol mindenért. Ennek a figurának köszönhetően olyan alapvető filmes szabályok kerülnek felrúgásra, amiket az ember nem is várna el, főleg nem a Marveltől. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy szándékosan nem árnyalták az alkotók a többi karaktert, mert Deadpool egy igazi egyszemélyes showman, akinek kell a reflektorfény.
Többségében igencsak szórakoztató film lett a Deadpool, amit a meta poénok, és az ügyesen megvalósított akciók miatt még a műfajtól idegen filmrajongóknak is érdemes meglesniük. Humoros, erőszakos, pofátlan, pont mint a címszereplő maga.
8/10
A Deadpool teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán