A lista elolvasása és kommentelése kizárólag erős idegzetű olvasóinknak ajánlott!
Üdvözlök mindenkit immár rendszeresen visszatérő év végi trollkodásunkban, amelyben különböző frusztrációinkat éljük ki az arra érdemes filmeken. Talán ez a királyi többes túlzás is, ugyanis szomorúan kell bejelentenem, hogy eddigi hű alkotótársamat, FroGot annyira megfektette a kis zöld emberkék hiánya a Gravitációban, hogy idén már magamra is hagyott. (Vagy csak helyrejött a filmes ízlése, nem tudom.) Mindenesetre én helyette is dolgoztam, így ez alkalommal 10 helyett 15 címmel szolgálhatok. Hadd emeljem ki még, hogy a listában semmilyen sorrendiség nincs, azt az egyet leszámítva, hogy a Fehér isten toronymagasan első, és mögötte mindenki holtversenyben második. Az ars poeticát pedig ismét a 2012-es kommentek közül emelném ki, mert egyszerűen annyira tökéletes, hogy tavaly nem sikerült egyik hozzászólónak sem überelnie:
"Mert nem az a lényeg, hogy hány százezer ember szórakozott jól a filmeken, és hoztak sokszázmilliós bevételt az alkotóknak.
- Mert nem is az a lényeg, hogy hány százezren tartották ezeket jó filmeknek, és szavaztak erről mondjuk az imdb-n.
- És nem is az a lényeg, hogy a milliós rajongótábor mit gondol a filmekről, amiket kommentekben, posztokban el lehet olvasni a világhálón.A lényeg az, hogy cinikus bloggerek - a kaviárban és homárban turkálva - közöljék, hogy nekik ez se tetszett, meg az se tetszett."
Szóval ezt szem előtt tartva következzenek 2014 legtúlértékeltebb filmjei. (Igazán mazochistáknak a kritikák a címek alatt, de tessék figyelembe venni azt, hogy nem mindegyiket én írtam, így sokszor pont a túlértékelő álláspontot tartalmazhatják.)
Kicsit csalnom kell most, hiszen még tavaly láttam ezt a filmet, azonban akkor még nem is sejtettem, hogy mennyi méltatlan méltatás alanya lesz. Az első pozitív kritikák csak idén januárban kezdtek csordogálni, és idén történt meg az, hogy minden középszerűsége ellenére 3 Oscart (köztük a legjobb filmnek járót) is begyűjtött. Persze Steve McQueennek más célja nem is lehetett ezzel, felismerte azt a kihasználatlan piaci rést, hogy ha valaki a niggerezést végre képes véresen komoly köntösbe öltöztetni A segítség és a Django után, akkor az komoly díjesőre számíthat. A még átlátszóbban erre gyúró Komornyikkal ellentétben azonban érthetetlen módon ez nem csak az ítészeknek, hanem az emberek többségének is tetszett, pedig a zseniális Fassbender-Nyongo'o-Dano trión kívül nehéz bármi kiemelkedőt is találni benne. El sem tudom képzelni, mi lett volna itt, ha McQueen inkább annak az 5 filmnek az egyikét forgatja le, amelyek ennél egyenként érdekesebbek lettek volna.
Második csalásom, ugyanis amikor lezártam a tavalyi évet, Paolo Sorrentino műve úgy tűnt, csendesen eltűnik a feledés homályában. Azonban az Oscar-jelölés (és -győzelem), illetve az év végi toplistákban történő ismételt feltűnése mellett már nem tudok szó nélkül elmenni. Ennyire üres és értelmetlen filmet ritkán jelölnek díjakra, de ami még sokkolóbb, hogy a zsűrik mellett a közönség is annyira durva kultúrsznobizmusra ragadtatta magát, amit még talán soha nem láttam. Legalább a sznobizmuson kívül más okot nem tudok mondani, miért szeretne valaki egy ennyire semmiről nem szóló, gyenge alkotást.
(Jó, bakker, ez is tavalyi, de úgyis mindenki idén nézte meg, rosszabb esetben töltötte le.)
Martin Scorsese filmje kivétel abból a szempontból, hogy tulajdonképpen (kis túlzással) egy szemernyit sem tartom rossznak. Azonban aközött, hogy újraforgatja a Nagymenőket egy szórakoztató kokós vígjáték keretében, és hogy egy korszakalkotó klasszikust tesz le az asztalra, van egy kis különbség. Természetesen valahol hihetetlenül zseniális, hogy műve kiválóan tetteti, hogy egy komoly társadalomkritika és nem alpári vígjáték az Oscar-kétségbeesésében drogosan fetrengő DiCaprio-val, a mozikba tóduló nézők pedig hasonlóan jól adják, hogy őket az előbbi érdekli és nem az utóbbi. Sajnos azonban ez a kettősség nekem sokat rontott az élményen, mert így végeredményben vígjátéknak túl hosszú és nem elég vicces, a kurvák seggéről kokót szippantó brókerek drámája pedig esélytelen volt, hogy megérintsen. Már ha ilyesmit egyáltalán tartalmazott volna a film. Persze a Transformerseken nevelt plázamozik közönségének érthető módon még így is hihetetlenül mély és elgondolkodtató tudott lenni.
Magyar filmet nekünk nem is kell hypeolni, hazánkfiainak bőven elég, ha külföldön hozzávgának valami díjat, és innentől kezdve szinte már nemzeti kötelességünk megtekinteni és szeretni. Díjnyertes dokumentumfilmünk azonban egy jó ötleten kívül sok mindent nem tud felmutatni. Az egymondatos koncepciót sehogy sem sikerült egy normálisan felépített rendszerbe rendezni, az összefüggéstelen szövegek között pedig a brutális mennyiségű vágókép szolgálna annak elfedésére, hogy a forgatás és az utómunka során nem sikerült elegendő mennyiségű értékelhető anyagot összehozni. Mert akárhogy is szépítjük, ez bizony egy maximum 35-40 perces dokumentumfilm lett volna, amelynél ráadásul alkotói részvétel a kérdések feltevésében és a kamera elindításában ki is merült. De hála a facebookos "Ezt látnod kell!" hatásmechanizmusnak, a nézők számára a kellően szenzációhajhász tartalom irrelevánssá tette a fentieket.
Jim Jarmusch már-már Nicholas Winding Refn magasságaiban jár azzal a képességével, hogy egy 2 oldalas forgatókönyvből is ki tud hozni egy két órás filmet, de ezen felül azt még mindenki imádni is fogja. Valószínűleg ebbe belejátszhat az is, hogy a többiek már valahol a 60. perc környékén felvágták az ereiket az unalomtól, és ezen még az sem segít, hogy egyébként tényleg egy hangulatos filmet forgatott rendezőnk. (Képzeljétek, ha még története is lett volna...) De szórakoztassa el ez az nézőt akármennyire is, arra végképp nincs mentség, hogy tölteléknek nem futotta többre bárgyú, ál-intellektuális poénkodásnál. Woody Allen az Éjfélkor Párizsbant legalább olyan irodalomtörténeti maszturbációval töltötte fel, hogy két bölcsészkaros diploma alatt hülyének érezte magát hozzá a néző, Jarmuschtól viszont csak annyira futja, hogy a az összeesküvés-elmélet hívők körében népszerű Tesla- és Shakespeare-pletykákat egy csokorba szedi.
Az eleve kissé kényszeredett reboot még tulajdonképpen működött (annak ellenére, hogy már az is kissé túlértékelt volt), a folytatásként érkező katyvaszt azonban nehezen lehet megmagyarázni, azt pedig még kevésbé, hogy hogyan volt ezt képes bárki is szeretni. A szép számú emberiesség elleni bűntettet elkövető Orci-Kurtzman páros Pókembert egy tinirománc nyálába fullasztotta bele, felesleges mellészálakkal, felszínesen megírt ellenfelekkel, mindezt pedig egy olyan kusza mű keretében, amelyről nehéz eldönteni, hogy folytatás, a Sinister Six előzményfilmje, vagy egy semmitmondó sorozatepizód, amelyből véletlenül mozifilm lett. Annál rosszabb pedig nincs, amikor egy produkció nem tudja, miről akar szólni. Na jó, talán az, hogy ez még így is tetszik valakinek.
Én voltam a legboldogabb, amikor újra egy magyar film külföldi díjazásának örülhettünk. De a mosoly hamar lehervadt az arcomról, amikor megláttam, pontosan milyen film is öregbíti hazánk hírnevét most már több, mint 15 országban. Persze gond egy szál sincs, amíg mindenki a cannes-i zsűrihez hasonlóan figyelmen kívül hagyja az óvodás szinten megírt párbeszédeket, a kínosan mindig ugyanabba az irányba erőltetett fordulatokat, és sok minden mást, amit a máskor hihetetlen sznobizmust tanúsító ("500 éve nem volt jó magyar film") közönség most nem hogy elviselt, hanem még tapsolt is neki. A legnagyobb baj pedig nem az ezzel a reakcióval, hogy egy rossz alkotást éltetnek, hanem hogy ezzel ezt állítják etalonként a magyar filmesek számára mondjuk A berni követ vagy az Utóélet helyett, többek között azzal, hogy még Oscarra is elküldik Vajnáék.
(Ne aggódjatok, ha bejut az 5 jelölt közé, én nyugodt szívvel beírom majd 2015 legtúlértékeltebb filmjei közé.) UPDATE: Örömmel jelenthetem be, hogy a mai nap folyamán kiderült, a film nem lesz már Oscar-jelölt . Úgy néz ki, a zsűrinek még azért van valamennyi méltósága.
Nem mondanám, hogy ez az év legnagyobb blöffje, azonban Jonathan Frazer alkotása mindent tartalmaz, amiért az ál-művészfilmeket utáljuk: túlnyújtott, semmitmondó jelenetek, és egy ezért semmilyen más kárpótlást nem nyújtó történet. Valószínűleg, ha Scarlett Johansson nem vetkőzik le benne, ez a produkció a kutyát sem érdekelte volna, és villámgyorsan a feledés homályába merül. Így viszont megadatott a lehetőség, hogy a széles néptömegek mellett néhány kellően nyitott kritikushoz is eljusson, és ez legyen az idei "azta-milyen-mély-szimbolikával rendelkezik-te-csak-nem-érted-menj-inkább-Transformerst-nézni" film.
"Különleges, eredeti, vicces, szórakoztató" stb.. Pedig a "különleges" és az "eredeti" lenne az utolsó kifejezés, amit ezzel a művel kapcsolatban használnék: a csoportdinamika vagy éppen egyes látványelemek egészen a műfajteremtő Star Warsig nyúlnak vissza, mintha a nosztalgia nem ragadt volna meg a soundtracknél. A galaxis őrzői tipikusan az a mű, amely ugyan jól elszórakoztat, de emlékezetes pillanatokat aligha lehet várni tőle, filmtörténelmi jelentősége meg maximum a bevételeinek van. Szívesen fognám arra, hogy olyan borzasztóan rossz nyarunk volt, hogy emiatt tűnt annyira korszakalkotó műnek, de A holnap határával kezdve idén simán több jó blockbuster volt, mint tavaly vagy tavalyelőtt. Valószínűleg 2012 óta hirtelen akkora sikk lett a Marvelt szeretni, hogy igazából már mindegy mit adnak ki, csak a logó legyen rajta...
Már eleve az is komoly kérdéseket vetett volna fel, ha egyáltalán bármi megnyeri a CineFest nagydíját a Whiplash előtt, de így, hogy egy ilyen gyenge alkotás tette, csak még szánalmasabb a dolog. Ez a szlovén mű lelkesen próbálkozik, hogy utánozza az elmúlt évek olyan sikereit, mint A hullám vagy Az osztály, de közben mégis annyira élettelen, mintha véletlenül az olvasópróbát vették volna fel. De úgy néz ki, az európai filmes zsűrik valahogy mind hasonlóak abban, hogy a témaválasztás ezerszer többet nyom a latban, mint a megvalósítás, így aztán ha jó a szinopszis, teljesen mindegy, hogy milyen produkciót hozol össze belőle, az elismerés garantált.
Az Idát nem tudnám megvádolni azzal, hogy olyan művészfilmes blöff lenne, mint az Under the Skin, inkább Jarmusch alkotásával rokonítható: ékes példája annak, hogy egy másfél órás produkció hogyan lehet borzasztóan unalmas és semmitmondó. Mindezt pedig úgy sikerült összehoznia Pawel Pawlikowskinak, hogy az alapötlet sok mindenre adott volna lehetőséget, éppen csak erre nem. Azonban egy olyan főhőssel, aki legszívesebben elszaladna a kamera elől, olyan nyomozással, ahol szereplőink már előre tudják a válaszokat és egy borzasztóan színtelen megvalósítással (amit most nem a képi világra értek) iszonyúan nehéz megrázó drámát rendezni. Szerencséjére azonban az író-rendező elég homályosan és elnagyoltan vázolja fel filmjét ahhoz, hogy mindenki pont azt lásson bele, amit akar, ezt pedig a közönség bőségesen meghálálta. A holokauszt pedig olyan jolly joker a filmfesztiválokon és díjátadókon, amely még az Osztályellenségnél is jobban jellemzi a "szinopszisra díjat" jelenséget. De a kis dolgoknak is örülni kell: ha ez kapja a legjobb idegen nyelvű Oscart, legalább nem a Fehér isten fogja.
"A St. Vincent magasan ütötte a Sráckort." - fordultam le majdnem a székről egy reggel, bizonyítékul arra, hogy bemelegítés nélkül nem szabad Twittert olvasni. (Ezúton is köszi lisztes kollégának, aki még pénzt is kap azért, hogy ilyeneket retweeteljen!) Most tegyük félre azt, hogy egy ilyen összehasonlításba egyáltalán hogy lehet belemenni az elmúlt év egyik legfontosabb filmjével (mert nem akarok oldalakon keresztül írni), egyszerűen fókuszáljunk arra, hogy a St. Vincenthez hasonló mű ilyen RT és imdb értékelést kaphat. Még valahol meg is érteném a dolgot, ha ez a produkció legalább eredeti módon lenne semmitmondó, azonban Theodore Melfi a lehető elcsépeltebb közhelyeket írta össze filmjébe. Akinek ez bármilyen szinten is érdekes volt, az szerintem élete során nem látott többet 10 filmnél. És azért az elég szomorú, amikor ebbe már a Golden Globe-zsűrije is beletartozik.
Őszintén mondhatom, mindig is igyekeztem megvédeni Nolan kvalitásait, már csak azért is, mert a sznobok kedvelt céltáblája. De most vérző szívvel kell bevallanom, hogy ezt a filmjét már csak a hype vitte el a hátán. Vagy talán az, hogy a rendező ügyesen tenyerelt bele abba, hogy amennyiben kellő érzelmes maszlagot, gyereket és kutyát pakolunk egy filmbe, azzal még a legnagyobb hulladékot is el lehet adni (ld. Fehér isten). Ezek után igazán gyönyörű, amikor a szeretet mindent átható erejétől megittasult emberek alpári módon végigtrollkodják az összes kritikát, amely egy rossz szót is mert ejteni erről a "csodáról". (Hát igen, az ötödik dimenzió ereje mindent áthat!) Azonban ezzel a művel nem is ez a legnagyobb baj, hanem, hogy a hasonló reakciók azt a téves érzetet kelthetik rendezőnkben, hogy ez lenne a helyes út. Ami még jobban fájna, mint egy ilyen (egyelőre) kisiklás.
Szinte magam is csodálkozom, hogy nem találtam a listára francia alkotást, hiszen a filmes blöffök őshazáját valahol Párizs környékén kell keresnünk. Úgyhogy pótlásként íme egy belga, amely annyiban biztosan különbözik a francia alkotásoktól, hogy az öncélú művészieskedés helyett a realizmust teszi meg fő csapásvonalának. Más kérdés, hogy ettől még pont ugyanúgy egy lapos és érdektelen forgatókönyvet kapunk, amelyet rengeteg felesleges snittel és történetmesélői ügyeskedéssel sikerült valahogy másfél órásra nyújtani. Aki a való világban él, annak sok újdonságot valószínűleg nem tartalmaz majd a munkanélküliséggel küzdő átlagember kálváriája, de a filmes ítészek valószínűleg bűnös élvezetként szemlélik, hogy milyen az a nyomorúság, amit ők soha nem fognak megtapasztalni. Mondhatni, a Dardenne-testvérek filmje egy sznoboknak szánt Vujity Tvrtko-riport.
Az előző két résszel még megesett az a csúfság, hogy egy kis ideig az Imdb top250-ben tetszelegtek, ebből a 3. felvonás már kimaradt. Jogosan is, hiszen a három közül ez a film sikerült a legrosszabbul, de éppen emiatt még így is pont ugyanolyan irreálisan nagyra tartják, mint az előzőeket. És amíg ez a Váratlan utazás minősége függvényében valamennyire megbocsátható volt, egy olyan alkotás esetében már nehéz szemet hunyni felette, amely gyakorlatilag már filmnek sem igazán nevezhető, a cím ugyanis könnyen lehetett volna "A hobbit: Random Gyűrűk ura-függelékek és kaszabolás" is. Persze egy méretes Középfölde rajongótáborral, és egy olyan világban, ahol a 300-at filmművészeti szempontból képesek értékelni, ott ez a kettő dolog bőven elég a sikerhez. (De elég csak azt megnézni, hogy a modorosan modernnek és coolnak szánt általános iskolai "Készíts interjút egy fiktív szereplővel!" házi feladatokból kinövő béna Stephen Colbert-geget mekkora üdvrivalgás övezte.) Természetesen Az öt sereg csatája ettől még agyatlan darálásnak jó, és az átlag blockbuster színvonalát is hozza, de az idei év legjobb filmjei között semmi keresnivalója.
+1. Újratervezés
Esküszöm, hogy szinte napra pontosan azelőtt írtam le a facebook-hatásmechanizmust boncolgató soraimat a Szerelempatak kapcsán, mielőtt ez a működési elv ténylegesen is megmutatkozott volna az Újratervezés esetében. November elején a rövidfilmet úgy adták kézről-kézre ottani ismerőseim (de gondolom mindenki más ismerősei is), mintha nem hozta volna már le a legtöbb filmes oldal legalább egy éve. Persze amikor egy 10-es összeállításból kellett volna kiszúrni, akkor még nem volt olyan érdekes, mint amikor az összes lájkvadász oldal "Ettől sírni fogsz!" és hasonló hatásvadász címekkel napi 6 különböző helyről támadta meg az ember ingerküszöbét (és betetőzésként, mint minden kattintásvadász dologból, ebből sem maradhattak ki a híroldalak, hogy hetekkel lemaradva ők is jól leközöljék újra). Legyen viszont akármennyire gusztustalan is ez az agyonhájpolás, ettől még természetesen semmi nem lesz túlértékelt. Attól már inkább, hogy a 12 perces alkotás egyetlen eléggé kiszámítható poénra van felhúzva, és igazából hiányzik belőle az a zsenialitás, ami miatt szívesen olvasnám azt napi 5-ször, hogy "Ezt feltétlenül látnom kell!".
Ezzel tehát a lista végére értünk, de ha nem volt elég kimerítő az összeállítás, és valami túlértékelt filmet lehagytam, nyugodtan jelezzétek. Valamint itt szeretném felhívni a figyelmét azoknak, akik idáig eljutottak, hogy sok energiát fordítottam arra, hogy a poszt nem csak szereplőivel, de szövegével is igazán bicskanyitogató legyen, úgyhogy bátorítanék mindenkit, hogy ne fogja vissza magát alább a kommentek között. És természetesen itt a lehetőség arra is, hogy valaki új ars poeticát alkotva váljon halhatatlanná blogunknak köszönhetően, és éveken keresztül az ő szavait szem előtt tartva szülessen meg ez a lista.
