(Filmbaráth kritikáját erre találjátok)

"Flaubert akart egy könyvet írni a semmiről, de nem sikerült neki." Paolo Sorrentino pedig akart egy filmet rendezni a semmiről, és sikerült neki. Ugyanis alkotása annyira üres és értelmetlen, hogy az már művészet. És ezt bárcsak szó szerint érthetném...

A történet szerint Jep Gambardella (Toni Servillo) öööö....izé... szóval adva van ez a karakter, aki véletlenszerűen jár helyeken, találkozik emberekkel, sokszor nem is szükségszerűen van képernyőn, és ebből forgatott valaki egy filmet. Végletekig eltúlzott karakterek jönnek és mennek, színpadiasan előbukkannak a kamera látóterén kívülről, hasonlóan színpadiasan felmondják a szövegüket, majd színpadiasan távoznak. Két ilyen jelenet között pedig főszereplőnk cinikus coelhoi (ál)bölcsességeit hallgathatjuk, ha már egyébként semmi szerepe nincs ebben a sztoriban.

Valamilyen szinten mesteri, hogy nem egy beállításban a kamera és a szereplők pont úgy közelítenek egymás felé, mint amilyen intenzitással rendezőnk a képünkbe nyomja egyszerű, ámde nagyon művészinek szánt szimbólumait. Persze hogyan is lehetnének ezek bonyolultak, ha 15 percnyi összefüggő rész nincs művében. Mintha egy szétszórt elme gyors képzettársításait láthatnánk két órán keresztül, amelyet képtelen volt bárki is egy értelmes egésszé rendezni.

Pedig nem mondom, hogy Sorrentinonak ne lennének néha jó gondolatai, amelyeket a zene és a fényképezés néha egészen filmszerű élménnyé tud alakítani. Azonban hiányzik részéről egy egységes koncepció és valami tartalom, amivel megtölthetné a forgatókönyvet. Túlzás lenne azt állítani, hogy ez a produkció semmiről nem szól, ugyanis pontosan a semmiről szól. Arról, hogy milyen értelmetlen és üres főszereplők és az őt körülvevő emberek élete. Sajnos azonban ettől még az erről szóló film pont ugyanolyan üres és értelmetlen marad. Erre talán a hosszú percekig húzódó bulijelenetek adják a legjobb példát, amelyek a 10. percben sem mondanak többet, mint az elsőben, de legalább jól le lehet vonni a következtetést, hogy "azta, milyen üres a gazdag sznobok világa".

Természetesen Sorrentino mindeközben valószínűleg nagyon művészinek gondolta magát, hiszen minél extravagánsabb ötletekkel és groteszk megoldásokkal dobta fel ezt a semmilyen produkciót, azonban aki kicsit is átlát a kultúrsznobokat megcélzó szimbolikán, az nem sok örömet fog benne találni. Ugyanis A nagy szépség pont olyan, mint egy egyszerű, de érthetetlen módon sokra tartott festmény: elsődleges jelentéstartalom hiányában annyira kétségbeesetten keresünk benne valami magasabb értelmet, hogy a végén még magunk is elhisszük, hogy szól valamiről.

3/10