Peter Jackson a Gyűrűk ura-trilógia befejezése után nehezen tudott magának új hobbit találni (azt hiszem ennyi elég is a szóviccekből), úgyhogy egy évtized elteltével mégis csak beszállt Guillermo del Toro helyére, és visszatér Középfölde világába. A végeredményre pedig egy cseppet sem panaszkodhatunk.
Zsákos Bilbó (Martin Freeman) különösebb izgalmak nélkül éli teljesen átlagos életét, mígnem egyik nap betoppan hozzá Gandalf, a mágus, aki rögtön hoz magával 13 törpöt, hogy a hobbittal együtt elinduljanak visszafoglalni hazájukat, Erebort. Ugyanis évekkel ezelőtt egy sárkány űzte el a törpöket birodalmukból, most azonban biztos források (értsd: különböző homályos jóslatok) alapján elérkezettnek látják az időt a visszatérésre. Azonban komoly akadályt jelent az is, hogy a törpöket vezető Tölgypajzsos Thorin (Richard Armitage) fejére pályázik Azog (Manu Bennett), a móriai orkok vezére.
Először is töredelmesen be kell, hogy valljam, hogy Tolkien művét nagyon régen olvastam már, és semmire nem emlékszem belőle, viszont úgy éreztem, hogy a film élményét nem akarom elrontani egy újraolvasással. Tehát senki ne várjon részletekbe menő összehasonlítást arról, hogy mi került be / maradt ki (feltételezem utóbbi kategória szinte üres lenne) és ez mennyire sült el jól. Az azonban látszik, hogy a vásznon sikerült visszaadni a komolytalanabb, inkább meseszerű hangulatot (de azért még óva intenék mindenki attól, hogy 12 év alattiakkal töltse fel a mozitermet). Rengeteg humoros epizóddal találkozhatunk a játékidő folyamán, és egy-két próbálkozást leszámítva alapvetően hiányzik A gyűrűk ura fojtogató világvége-hangulata. Viszont az atmoszféra bármennyire is a helyén van, a történet pont a fentiekből kifolyólag nem tudja igazán hozni a drámai hatást. Kicsit visszaüt az is, hogy a könyv sem ad erre sok lehetőséget, éppen ezért kicsit felesleges mellékszálakkal és konfliktusokkal igyekeznek kitölteni ezt az űrt Jacksonék. (Viszont ez még így is sokkal jobban sikerült, mint azt a három részre darabolás után a vészterhes hangok beharangozták.) Azonban A gyűrűk ura legalját jelentő Frodó-Samu veszekedés szintű dolgok mellett könnyű elfeledkezni a Thorin-Azog kettős folyamatosan elő-előkerülő párviadaláról, amely igazából ezek helyett is elviszi a hátán az alkotást.
Itt emelném ki azt, hogy az új szereplők mind kiváló választásnak bizonyultak. Az említett szemben álló felek közül Armitage és a csak motion-capture-ön keresztül látott Bennett is elképesztően jó, és kicsit el is veszik a teret a címszereplő Martin Freeman szintén remek játéka elől. És persze az olyan nagy visszatérőkben, mint Andy Serkis és Ian McKellen, sem lehet csalódni. Mint ahogy az egész stáb visszatérésében sem lehet. Andrew Lesnie védjeggyé vált nagytotáljai, Howard Shore hátborzongató zenéje és persze Új-Zéland gyönyörű tájai a szokásos kellemes érzéssel töltenek el minket.
Mert végső soron a Hobbit ez: 169 percnyi Középfölde-érzés, annak minden tartozékával. Persze erre tudatosan rá is játszik a film, ugyanakkor mégsem tekinthető egyszerű Gyűrűk ura másolatnak. Azonban Tolkien könyvének korlátait sem tudja átlépni, többnyire hiányzik belőle az az átütő erő, ami az előző trilógiához hasonlóan klasszikussá tenné. De a rajongóknak kötelező, és azoknak is, akik csak szimplán egy jó filmet szeretnének látni.
8/10
