A komornyikról már az első promoanyagok alapján elkönyvelhető volt, hogy ízig-vérig Oscarra szánják. Ez legfőképp a sztoriból tűnt ki, de az IMDb-s plakátja is rendkívül árulkodó volt. Ennek ellenére próbáltam úgymond semlegesként kezelni a filmet, hisz valljuk be, ettől a színészgárdától, Lee Danielstől és az alkotás stábjától egy igazán jó élmény volt elvárható.
Cecil Gaines (Forest Whitaker) a Fehér ház komornyikja, de nem épp az „átlagos” fajtából: főhősünk hét amerikai elnököt szolgált regnálása alatt, és folyamatosan a politikai élet közelében tartózkodott. Fia életútja sem egyszerű, hisz Louis az egyetemre kerülve a feketék jogaiért küzd, radikális és humanitárius módon egyaránt. A komornyik az ő kettőjük sorsát, kapcsolatát és életét meséli el.
Lee Daniels filmje egyrészt csalódás, másrészt pozitív meglepetés, és ez a két fogalom most kéz a kézben jár. Pozitív meglepetés, hisz az előzetesen felvázolt szinopszissal ellentétben a fókuszpont nem csak a történelmi tabló felállításán helyezkedik el, hanem a film próbálja egy más, „vadabb” aspektusból is megközelíteni a rasszizmust. A legnagyobb gond ugyanakkor pont ebből adódik: a forgatókönyvben túl sok szerep jut a kvázi érdektelen komornyik-sztorira, és sokkal kevesebb létjogosultságot kapott Louis szála, amely egyrészt érdekesebb, másrészt sokkal egyedibb is lett volna.
Továbbá azt kell, hogy mondjam, hogy A komornyik az alapjaiban is el van puskázva, hisz az USA történelmén átívelő történet nem csak felületes, de rendkívül giccses és pátoszos formában lett tálalva, a valóság drámai csúcspontjai (pl. Kennedy és Martin Luther King halála)pedig súlytalanok és sajnos érdektelenek is. A produkciót azért egy-két pillanatban megmentik a színészi játékok, de az első látásra legerősebbnek tűnő és Oscarra hajtó Whitaker alakít pont annyira felejthetően és szürkén, mint amilyen maga a komornyik karaktere is. Ez a színtelenség pedig jellemző az egész történetre is: a forgatókönyv olyan, mintha a megadott dátumokba és eseményekbe próbálták volna beleilleszteni „főhősünket” , akit vagy látványosan észrevesznek, vagy senkit nem érdekel.
A komornyik egy olyan lehetőséget puskázott el, amelyet a tavalyi évben a 42-es tökéletesen megragadott: cukormáz és könnyfacsarási kényszer nélkül mesélhetett volna egy olyan problémáról, ami fölött bár eltekintünk, a társadalom mélyén még mindig tombol, még ha jóval mérsékeltebb formában is, mint a ’20-as – 30-as években. Ehelyett Danielsék inkább egy amolyan túlnyújtott történelem órát tartanak a nézőknek, amely legérdekesebb pillanatai kimerülnek egy-két színészlegenda vagy sztár jelenlétében, néhány valóban szép jelenetben (pl. a lezárás) és az olyan valóban értékes de –sajnos- ritka pillanatokban,mint amikor a családi kötelékekről szól a film.
5/10
