Az idei év erősségét azt hiszem az jelzi a legjobban, hogy az év végi toplistánál még úgy is a bőség zavarában fogok szenvedni, hogy egyébként jó néhány brutális csalódást meg kellett élnem 2013 során. Steve McQueen most egy kicsit megkönnyítette a dolgomat: ugyanis legújabb művével maximum a "Top 10 csalódás" közé kvalifikálta magát. (Azonban ezt nem mindenki gondolja így.)
Solomon Northup (Chiwetel Ejiofor) fekete bőre ellenére szabad embernek számít családjával együtt, amely 1841-ben még kuriózumnak számít az USA-ban. Olyannyira, hogy az első adandó alkalommal elrabolják, és délen eladják rabszolgának. Ezzel pedig megkezdődik főhősünk 12 éves kálváriája, amelynek során mindenféle alakkal összehozza a sors és a rabszolgaság legsötétebb bugyrait is megtapasztalja.
Valahol a játékidő közepe táján elgondolkodtam, hogy milyen rövid volt a bevezetés. Aztán rájöttem, hogy a semmire nem lehet bevezetődni. Ugyanis nagyjából ennyiről szól ez a produkció: Solomon szenved. Persze mi másról szóljon egy rabszolgás film, ha nem a szenvedésről (már ha az ember nem Tarantino)? Csakhogy ez önmagában nagyon kevés. Karakterfejlődés zéró, főhősünk reakciói kimerülnek az alkalmazkodásban, szerencsére legalább a körítés érdekes. Karakterek jönnek-mennek, különböző ígéretes minisztorik keretében, Paul Dano váltja Paul Giamattit, Brad Pitt Benedict Cumberbatch-et, és ez a világ nagyjából életben tartja a filmet, miközben főhősünk csak szenved.
És ebben igazából már semmi sokkoló sincs. Aki látott már egyetlen hasonló alkotást is, azt nem fogja meglepni, hogy a rabszolgákat megkorbácsolják, megerőszakolják, mindezt nagyon igazságtalanul. McQueen még azt sem tudta elérni, hogy a végső igazságszolgáltatásnál valami kielégülést érezzek , hogy a Michael Fassbender által zseniálisan alakított főgonosz pórul járt. Mint ahogy csalódást okoz Hans Zimmer is, aki tulajdonképpen nem is írt zenét a filmhez: ahol éppen nem komplett csend van, ott az Inception négyakkordos témáit hasznosítja újra. Egyedül a fényképezés tetszett: Sean Bobbitt lehet, hogy csak a low-budget beidegződéseket hozta magával, mindenesetre egy egészen klausztrofób hangulatot varázsol az egész alkotásnak azzal, hogy kizárólag közeli felvételeket használ.
Tulajdonképpen összességében az egész történelmi-életrajzi műfaj problematikájára tudok visszautalni: egyszerűen vannak történetek, amelyek nem filmre valók. Persze Brad Pitt azért a végén a szánkba rágja a másfél évszázados tanulságot: "az emberek egyenlők, éééééééértem?", az Oscar már a zsebben is az egész stábnak, csak éppen csalódás az egész. Steve McQueentől mindent vár az ember, csak nem azt, hogy egy provokatív és gondolatébresztő film helyett valami semmiről nem szóló, átlagos sztorit forgat le.
7/10