A szerelemnek nincs kora, és bármilyen hihetetlen, az idős emberek is szoktak szexelni. Sós Ágnes tabudöntögető alkotása  a trieszti filmfesztiválon elnyerte a legjobb dokumentumfilm díját, ezért természetesen kíváncsian néztem meg, amikor leadta az HBO. Nos, nem kicsit lepődtem meg, mert mint kiderült, a 80 éves nénik és bácsik időnként bizony pajzánabbak, mint a mai tinik, és tudnak meglepetést okozni...

Egy meg nem nevezett magyar ajkú romániai faluban (a rendező a szereplők nyugalmának érdekében nem árulja el a pontos helyszínt) vagyunk, ahol Feri bácsi, a helyi Don Juan szemén keresztül megismerkedhetünk az idős asszonyokkal, akik meglepő nyíltsággal és természetességgel beszélnek arról, hogy milyen volt a nem is mindig szép házasélet, és azt sem hallgatják el, hogy idős koruk ellenére még mindig áldoznak a szerelem oltárán. Sok történetet ismerünk meg: szépet, csúnyát, szomorút, vidámat, sorsokat és embereket.

Nagyon sok mindenről szól ez a film. Hiteles korrajzot kapunk egy régen letűnt korról, megismerhetjük, milyen volt a férfi-nő viszony sok évvel ezelőtt egy faluban. Nem vagyok feminista típus, de az például nagyon megrázott, amikor egy idős asszony elmesélte, hogy amikor az ura (nem a férje, az ura!) tésztadagasztás közben úgy gondolta, hogy most akar házaséletet élni, akkor ő nem tiltakozhatott, szó nélkül lemosta a kezét, és tette a kötelességét. És ez csak egy példa a sok közül, ami jól mutatja, hogy mennyire nem volt szó egyenjogúságról azokban az időkben a kapcsolatokban. Az sem kevésbé megdöbbentő, hogy, a lányok felkészítése a nászéjszakára kimerült annyiban, hogy közölte velük az édesanyjuk, a folyamat olyan, mintha nyúznák őket. Sokan közülük csak idős korukban tudták meg, hogy a házasélet nem csak kötelesség, hanem örömteli pillanatokat is tud szerezni. Szomorúan szép film ez.

Ízes szavakkal avatnak be magánéletük legrejtettebb bugyraiba bennünket az idős emberek, megtudjuk például, hogyan volt hűtlen az asszony, és ezt hogyan bocsátotta meg neki a férje, hogyan éltek le egymással évtizedeket boldogan vagy boldogtalanul nők és férfiak, és hogyan keresik még ma is a boldogságot. Az én kedvenc történtemben egy idős hölgy mesélte el, hogyan találkozott a férjével, aki tánctanár volt, és egyszer megengedte neki, hogy hazakísérje, "és aztán kísért ötven éven át". A néni arckifejezését és reakcióját erre a mondatra profi színész szinte biztosan nem tudta volna eljátszani, annyira spontán, őszinte és igaz volt.

A közhelyes szavakat az idős emberek arca teszi hitelessé és egyedivé, az ő életüket, sorsukat ismerhetjük meg, nem kitalált történetet. A rendező nem ítélkezik senki fölött, a kamera csupán eszköz arra, hogy közvetítse a szereplők gondolatait. Hétköznapi életet élő emberekről szól a film, akik teljes természetességgel beszélnek az érzelmeikről, arról, hogyan élték meg a történetüket. Teljesen magával ragad a film, jókat nevetünk a pajzán történeteken, főleg azon, hogy mire nem lehet használni a disznózsírt, szomorúsággal vegyes döbbenettel hallgatjuk az időnként drámai történeteket, majd mosolyogva búcsúzunk a szereplőktől, amikor a végén egy bájos jelenetben az idős asszonyok legurulnak a hegyről. 

Megdöbbentően erős dokumentumfilm, de korántsem tökéletes. Túl sok a zsánerkép (falusi mindennapok, főzés, szép táj, stb), kevesebb talán több lett volna, a szerkesztés lehetett volna erőteljesebb. De ne legyünk telhetetlenek, a maga műfajában nagyon is figyelemreméltó alkotás született. Amelynek egyáltalán nem az a legfontosabb mondanivalója, hogy az idősek is élnek szexuális életet, hanem az, hogy a szerelemnél nincs szebb és jobb dolog a világon.

Lenyűgöző  dokumentumfilm az időskori szerelemről, kötelező darab!

9/10