A tavalyi nagy sikerű poszt láttán, illetve az egész évben felgyülemlett frusztrációink kiélésének okán idén is elhatároztuk, hogy megszentségtelenítjük az elmúlt év rajongásának jó néhány alanyát. Ugyanis megmondóember énünket felettébb zavarja, hogy jó, közepes, vagy éppen rettenetesen szar filmeket hájpolnak agyon a különböző fanok. A tavalyi rendszerhez hasonlóan Frog és én 5-5 címmel jelentkezünk majd, és így áll majd össze a 10-es lista. Ars poeticánkat pedig hadd idézzük egy tavalyi hozzászólásból:

" Mert nem az a lényeg, hogy hány százezer ember szórakozott jól a filmeken, és hoztak sokszázmilliós bevételt az alkotóknak.
- Mert nem is az a lényeg, hogy hány százezren tartották ezeket jó filmeknek, és szavaztak erről mondjuk az imdb-n.
- És nem is az a lényeg, hogy a milliós rajongótábor mit gondol a filmekről, amiket kommentekben, posztokban el lehet olvasni a világhálón.

A lényeg az, hogy cinikus bloggerek - a kaviárban és homárban turkálva - közöljék, hogy nekik ez se tetszett, meg az se tetszett."

Szóval kaviár és homár bekészítve, következzen 2013 10 legtúlértékeltebb filmje.

Frog szerint:

A lehetetlen

(Kritika)

Bár A lehetetlen gyakorlatilag tavalyi filmnek tekinthető, itthon csak idén vált elérhetővé, ezért is szerepelhet most, ezen a listán. Na meg persze azért, mert az „alkotás” a sok helyen megjelent kritikák visszhangjaival ellentétben csupán egy öncélú katasztrófafilm, mint egy érzelmes családi reunion-dráma. Ez legfőképp annak köszönhető, hogy a film dramaturgiája nem tud átlépni egy Discovery-Nat. Geo. szintű dokumentumfilm eszközein, valamint annak, hogy Juan Antonio Bayona, és a mögé felsorakozott stáb a valódi drámai motívumok helyett inkább a szörnyű sérülésekre helyezi a hangsúlyt.

Gravitáció

(Kritika)

Több portálon (többek között itt is) a legjobbak között emlegették a Gravity-t, amely számomra ennek ellenére, vagy pont ezért sokkal inkább csalódásként, mint valódi élményként szolgált. Korántsem azt állítom, hogy Alfonsó Cuarón gyenge darabot dobott volna a piacra, csupán számomra öncélú, giccses és átélhetetlen volt a mű, és a Bullock-Clooney duón  valamint a látványon túl semmi egyedit, meghökkentőt vagy katartikusat nem tartogatott számomra az alkotás.

Acélember

(Kritika)

A közvéleménnyel ellentétben az Acélember egyáltalán nem könnyed szórakoztatást nyújtó darab. Sokkal inkább egy vánszorgó, unalmas és túlgondolt alkotás, amely a nolani Sötét lovag-trilógia farvizén próbál felhajózni, azonban egyedi ötleteit csak a pusztításba építi, karakterei, motivációs szálai és a főgonosza is súlytalan, a film rétestésztaként túlnyújtott játékideje pedig nem csak unalmat szolgáltat, de pofátlanul hülyének is tartja a nézőket.

Adéle élete

(Kritika)

Az Adéle élete számomra az idei év legnagyobb csalódását szolgáltatta, hisz a miskolci CineFest előtt ezt a filmet vártam a legjobban, részben a dicsérő kritikák hatására, másrészt pedig a cannes-i nagydíja miatt. A film ennek ellenére sokkal inkább egy túlértékelt és túlmagyarázott darab, amelyben a szerelem és a szenvedély helyett a műdráma és a szexualitás játssza a fő hangsúlyt, ebből adódóan az elengedhetetlennek tekinthető együttérzést sem tudja kiváltani a nézőjéből, a játékidő pedig bőven hosszabb a kelleténél.

Minden odavan

(Kritika)

Robert Redford túlélődrámáját mindenhol meghatározó, férfias és drámai filmnek tartják, számomra azonban semmi újdonságot vagy egyediséget nem tudott nyújtani. Ennek ellenére nem tartom rossz alkotásnak, csupán túl átlagos és felületes ahhoz, hogy az év legjobbjai, vagy akár meghatározó darabjai között tartsam számon, mint ahogy azt sok helyen teszik. Robert Redford játéka miatt azért megér egy megnézést , de senki ne várjon tőle csodát.

Danialves szerint:

Itt a vége

(Kritika)

"Az év vígjátéka" - hallatszottak mindenhonnan a bátor kijelentések már október tájékán, ami azért kicsit nagyobb merészség volt, mint részemről a Gravitációt kinevezni év filmjének. Ugyanis Seth Rogenék ökörködése nemcsak összességében nem volt kiemelkedő, de még a két világvége-vígjáték viszonylatában is a rövidebbet húzta a szintén nem túl erős The World's Enddel szemben. James Franco házibulijának kezdetben még vannak jó pillanatai, azonban utána pont olyan érdekes, mint bármelyik másik házibuli, amiben nem veszünk részt. Ugyan a folyamatosan emelkedő színvonal a Backstreet Boys performanszával beteljesülve ment valamit az összképen, de ez nem sokat változtat azon, hogy az összes poén vagy lapos vagy a szereplők korábbi munkásságára utal, a gusztustalanság erőltetett és ötlettelen (ott van ellenpéldának a Mocsok, hogy hogyan kéne ezt csinálni), szóval nem csak a vígjátékok mezőnyét, de még önmagukat is alulmúlták a srácok. Hajlok arra, hogy itthon nem az orrba-szájba letorrentezett ripek és a felirat ölték meg, hanem csak érdektelenségbe fulladt a film. (Na jó, Adam Sandler és a Másnaposok 3. országát ismerve nem leszek ilyen naiv, de azért jól hangzik ez így leírva, nem?)

Sötétségben - Star Trek

(Egy pozitív kritika és egy negatív kritika.)

Hatalmas szégyen lett volna, ha az első középszerű Star Trek film után a második középszerű Star Trek filmet is sikerül beszavazni az Imdb top250-be, szerencsére ettől egy paraszthajszállal (7.9) megmenekültünk. Az a helyzet, hogy ez a produkció egy hatalmas anomália. A rajongók és a nemrajongók felváltva utálják és szeretik (érdemes elolvasni a kommenteket a két poszt alatt), JJ Abrams már évek óta a közönség élcelődésének céltáblája (mellesleg erről pont nem tehet, csak annyiban, hogy rossz forgatókönyvírókat szerez maga mellé), és még olyan nagy pénzügyi siker sem lett. És mégis: a lehető legkülönbözőbb emberek dicsérik néha az egekig, és poénkodjanak bármennyit a lens flare-eket túlhasználó rendezőn, azért kis híján a világ 250 legjobb filmje közé szavazták művét. Nem tudok másra gondolni, mint hogy az ős-Star Trek-rajongók minden kifelé mutatott utálatuk ellenére titokban százával toborozzák ismerőseiket, hogy nyomjanak rá egy 10-est. (Mindenesetre szépen fog kinézni, amikor az új Star Wars az előzmény-trilógiánál is nagyobb utálattal övezve szépen valami hasonló pontszámmal fog végezni.)

Zero Dark Thirty

(Kritika)

Kathryn Bigelow kiváló dokumentumfilmeket rendez. Kár, hogy ezeket ő, és mindenki más is játékfilmeknek gondolja, mert a Zero Dark Thirty képtelen a tradicionális filmművészeti értékekből bármit is felmutatni. Két órát kell várnunk az egyetlen izgalmasnak ígérkező képsorra, azonban még Bin Laden elfogásánál is a hiteles bemutatás dominál, ahelyett, hogy végre egy feszült akciójelenetet láthatnánk. Eleve a legtöbb jó tulajdonságot azok tulajdonítják ennek a produkciónak, akik még nem láttak egyetlen Homeland-epizódot sem, a többiek maximum csak ásítanak, hogy "kicsit hosszúnak tűnik az e heti rész, bár gyanús, hogy nem Claire Danes játssza a főszerepet".  Minden bizonnyal a kellemetlen témáknak (kínzások, azok letagadása) köszönhető, hogy az Oscaron csak egy hangvágásért járó szobrocskával szúrták ki a stáb szemét, így aztán olyan istenigazából túlértékeltnek sem mondható a film. Azonban kiindulva abból, hogy az imádat és a díjeső csak ideológiai alapon maradt el, illetve, hogy még így is rengeteg méltatlan dicséretet kapott, azt hiszem van helye ebben az összeállításban.

Django elszabadul

(Kritika)

Tarantino igen szerencsés helyzetben van, elérte azt, hogy neki bőven elég időről-időre pontosan kiszámítva ugyanazt a filmet legyártania, és isteníteni fogják. Raádásul az sem baj, ha igazából még a színvonal is kicsit a rutin áldozatául esik, hála a megfelelő témaválasztásnak, az Oscar már zsebben, a rajongás pedig egyébként is kitart. Nagyjából ez jellemzi Django-t, amely a zseniális nyitány után igen hamar egy ötlettelen, és feleslegesen túlnyújtott párbeszédekkel operáló történetbe fullad. Ennek ellenére pénzügyileg a legsikeresebb, kritikailag pedig az egyik legsikeresebb filmjét sikerült összehoznia, amire más magyarázatot nem tudok mondani, mint hogy a megszokás nagy úr.

Szemfényvesztők

(Kritika)

Az ember mindig örül, amikor a sok nagy költségvetésű látványfilm között egy olyan produkció is érvényesülni tud, amelybe nem öltek százmilliókat és tradicionális értelemben nem az a nézőcsalogató film. A kivétel pedig erősíti a szabályt. A Szemfényvesztők ironikus módon maga a blöff és szemfényvesztés, ahogy bazári trükkökké degradálja azt, ami miatt az elmúlt idők nagy történetmesélőit megszerettük, és színészóriásokat herél ki borzalmas szövegekkel, valamint azzal, hogy nem szolgál számukra eljátszható karakterekkel. Idáig szinte nem is tudtam, hogy létezik öncélú fordulat a forgatókönyvírásban, de ez a produkció bevezette számomra ezt a fogalmat. Arra már szinte nem is ügyelnek, hogy legalább valami logika épüljön e fordulatok mögé, bőven elég, ha megfelelő időközönként jön egy csili-vili mutatvány.

Az Eredet óta pedig elég nagy űr volt olyan blockbusterekből, amelyekért úgy lehetett rajongani, hogy az ember még intelligensnek is tűnt tőle. Úgyhogy két Nolan-film elkészülte között ezt az alkotást szinte mértani pontossággal pozicionálták ebbe a piaci résbe. Lelkendezünk egy kicsit erről a műről, hozzátesszük, hogy "végre egy blockbuster, amely nem a CGI segítségével akar érvényesülni", és elégedett hümmögést válthatunk ki bármilyen ál-kultúrsznob társaságban. Aztán következő héten mehetünk is megnézni az aktuális Marvel-adaptációt.

(Helyszűkében pedig ugyan nem került be, de a kispadra nálam hatodikként még odafér a Frances Ha)