Tavaly azzal kezdtem az évösszegzést, hogy borzasztóan erős esztendőnk volt, 2015 pedig kellő kontrasztot nyújtott ahhoz, hogy ez így utólag igazolást nyerjen. Idén nagyjából ugyanannyi aktuális filmet sikerült megtekintenem (202-t a 173 helyett - ezek voltak azok tehát, amelyeket 2015-ben láthattam először bármilyen formában), de a színvonal messze nem járt ugyanazokban a magasságokban, elsősorban azért, mert rettentő sok csalódást kellett megélnem. Nem akarok és tudok nagy elemzésekbe bocsátkozni ennek kapcsán, de nem is zengenék siratódalt Hollywood haláláról, egyszerűen úgy tűnik (mint azt a nyári felhozatal esetében is elmondtam már) 2015 filmtermését egyszerűen eltolták 2016-ra a nagyobb stúdiók. De igazán a független és USA-n kívüli filmesek sem remekeltek, hiányoztak a The Babadook és a The Guest-fél kis gyöngyszemek, és míg egy éve ilyenkor már a reménybeli idegennyelvű Oscar-jelölteket éltettük, idén úgy néz ki, a Saul fia komoly kihívó nélkül száll versenybe (ez persze így megfogalmazva egyáltalán nem is baj). És persze részben az én hibám is, hogy tavaly két olyan produkciót is abszolváltam már a Birdman és a Whiplash révén, amelyek most sokat tudnának kozmetikázni a mezőny erősségén (és valószínűleg másoknál majd fognak is).

Ez azt eredményezte, hogy a 2014-es 20-as összeállítás belépőszintje most valahol a 11-12. hely tájékán lenne, ezt viszont abból a szempontból nem bánom, hogy így beemelhetek néhány olyan alkotást is, amelyeket egy éve vérző szívvel ki kellett, hogy hagyjak. (Nem annyira) fun fact még, hogy az itthon moziforgalmazásba nem került filmek aránya emelkedett a listámban 2014-hez képest, ugyanakkor ez akármilyen pesszimista képet is fest a magyar forgalmazás helyzetéről, mégis reménykeltő, hogy ebből a 6-ból 4 mű kapott végül legalább egy darab vetítést (örök hála a Frankofón Filmnapok, a Titanic, a Cinefest és az Anilogue szervezőinek ezért). De akármennyit is szaporítom a szót, a lényeg, hogy legjobbak mindig lesznek, úgyhogy most következzenek ők:

+1. A dokumentumfilmek

Nem láttam belőlük annyit, hogy bármilyen listát is állítsak róluk, de úgy gondoltam, vétek lenne nem megemlékeznem a legjobb nem-fikciós alkotásokról így év végén. Úgyhogy listám kezdetén rögtön tisztelegnék az Orosz harkály - Citizenfour - Next Goal Wins hármas előtt, amelyek (ha nem választanám külön őket) biztosan előkelő helyet foglalnának el az alább következő rangsorban.

15. '71

(Kritika)

Az északír konfliktus idején játszódó thriller az évnek és ennek a toplistának is kiváló felütése: ugyan nem szükségszerűen egy kerek film, azonban a műfaji elemeket szinte tökéletesen használja, és egy borzasztóan feszült másfél órával ajándékozza meg nézőjét. Tökéletességről nem beszélhetünk, ugyanakkor az általa remélt hatást kiválóan éri el Yann Demange műve.

14. Sicario - A bérgyilkos

(Kritika)

Thriller után thrillerrel folytatom, habár a Sicario teljesen máshogy működik, mint a '71: Dennis Villeneuve a legkevésbé sem egy szabályszerű akció-thrillert szeretett volna készíteni. Ezt egyszerre lehet szeretni és utálni a produkcióban, ugyanakkor pattanásig feszített jelenetei, érett gondolatisága olyan erények, amelyek messze elhomályosítják az alkalmankénti narratív bukdácsolásokat.

13. Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni

(Kritika)

Alfonso Rejón-Gomez Sundance-győztes alkotása egy iszonyúan modoros indie-filmként indul, de végül a mesterkélt jelenetek alól egy tragikusan őszinte és szívhez szóló történet bújik elő. Ugyan dramedyként van mindenhol elővezetve, számomra a humornál sokkal jobban működött a drámai oldala, és lehet, hogy túlságosan erőltetetten szeretne egyedi lenni, de egy elcsépelt ötletet képes még így is sikerre vinni.

12. Kingsman: A titkos szolgálat

(Kritika)

Matthew Vaughn Bond-szatírája egyszerre egy tökéletes blockbuster-formula és annak antitézise is: lényegében egy egészen klasszikus narratívát vezet elő, ugyanakkor nem hagy ki egyetlen ziccert sem, hogy annak legelhasználtabb pontjait valahogy kiforgassa. Legyen szó kémfilmes meta-utálásokról, a klisék visszájukra fordításáról vagy az überpolkorrekt, PG-13-as látványfilmes világhoz képest meglehetősen polgárpukkasztóan megjelenített erőszakról, a Kingsman pont azt a frissességet jelképezi, amit a hollywoodi tentpole-okból oly gyakran hiányolunk.

11. Shaun, a bárány

(Kritika)

Az év legjobb animációja hatalmas meglepetésre a híres(?) sorozat filmverziója lett: a Shaun, a bárány egyetlen szó nélkül, bájos hőseivel, egyszerű, de mégis friss komikumával gyakorlatilag mindent vitt. Kissé nehezen indul be a film, azonban alkotói akkora szeretettel és odafigyeléssel munkálták ki minden részletét a zenétől kezdve a mondanivalójáig, hogy szerintem kevés néző van, akit ne tudna magával ragadni. Ez a produkció az élő bizonyíték arra, hogy az egyszerűség milyen nagyszerű képes lenni néha.

10. Sils Maria felhői

(Kritika)

Oliver Assayas filmje akár az idei év Birdmanje is lehetne, nemcsak a showbiznisz által velejéig áthatott története miatt, hanem azért is, mert ezt egy remek metaforává alakítja a művészet átértékelődéséről és a hanyatlás elfogadásáról. A Sils Maria felhői tele van szellemes kiszólásokkal, többszörösen is egymásra utaló cselekményelemekkel, és ha a kissé felemás érzetet keltő befejezést nem számítom, az év egyik legjobban kimunkált gondolatiságával jelentkező alkotásáról van szó.

9. Mommy

(Kritika)

Xavier Dolan pofátlanul fiatalon tudhat maga mögött egy rutinosabb alkotókat is megszégyenítő filmográfiát, azonban számomra első négy alkotásával egyelőre csak ígéretként maradt meg. Ez változott meg drasztikusan a Mommyval, amelynek képében egész eddigi pályafutása megkoronázásaként egy lenyűgöző drámát alkotott, szokásos módon visszafogott történetmesélésével, ugyanakkor egyéni látásmódjával és rengeteg érzelemmel.

8. Ex Machina

(Kritika)

Alex Garland a kortárs sci-fi egyik királya volt eddig is forgatókönyveivel, első rendezésével pedig még magasabb szintre volt képes emelni művészetét. Az Ex Machina egy pazar zsánerfilm, amely ezt a besorolást nem használja kifogásként az egyszerűségre és a lebutulásra, hanem egy több szinten is intelligens élménnyel gazdagítja nézőjét. A koncepció átgondoltságát pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az alkotók még az ilyen látszólag apró húzásokra is mekkora hangsúlyt fektettek.

7. Cowboyok

(Kritika)

Thomas Bidegain a kortárs francia drámák egyik legfontosabb alkotója volt eddig forgatókönyvíróként, első rendezésével pedig még magasabb szintre emelte művészetét. A Cowboyok egy manapság nagyon is érzékeny témát, a franciaországi muszlim fiatalok radikalizálódását kívánja bemutatni egy nagyívű, de mégis emberi történet keretében. Egy pazar karakterdráma, amelyben minden fordulat egy hatalmas gyomrossal ér fel.

6. Dope

(Kritika)

A Dope egy egész szokatlan műfaji elegy: egyszerre egy krimi-vígjáték, felnövéstörténet és gettódráma, mindeközben pedig egy végtelenül szerethető és őszinte darab. Rick Famuyiwa úgy volt képes az amerikai lecsúszott rétegek megjelenítéséhez, hogy sem sajnáltatni, sem kinevetni nem akarta őket, hanem egy könnyed, de mégis érett képet rajzolni a küzdelmeikről. Mindezt pazar szövegekkel és egy iszonyúan menő fiktív bandával. 

5. Saul fia

(Kritika)

Nagy örömömre zsinórban másodszor köszönthetek magyar filmet a toplistámon, méghozzá Nemes Jeles László debütáló alkotását, amely a vajnai közönségfilm-mániára fittyet hányva gyűjtött be közel százezer nézőt egyáltalán nem közönségbarát megközelítésével. Ez pedig valószínűleg nagyrészt annak tudható be, hogy a holokausztfilmektől eléggé megcsömörlött közönség számára Nemes képes volt egy sokkal emberközelibb megoldással előállni, valamint egy általános érvényű történetet felépíteni a drámából. (De tudom, csak a téma miatt fog nyerni és különben is egy buzi zsidóbérenc vagyok...)

4. Keresztút

(Kritika)

A holokausztnál már csak a vallás ingoványosabb talaj egy filmes számára, a Keresztút azonban szintén egy erős és eredeti alkotás a vallásos fundamentalizmusról. Az alkotás tudatos (de egyébként nem feltétlenül szerencsés) stílusával úgy képes mesélni a fejlett társadalmakban is létező bigottságról, hogy közben még igazán állást sem foglal - ugyanakkor garantálom, hogy mindenki ökölbe szorított kézzel fogja végignézni ezt a produkciót.

3. Anomalisa

(Kritika)

Charlie Kaufman visszatérését mindenhol az év legemberibb filmjeként emlegetik, és én sem tudnám máshogy: az író-rendező stop-motion animációval mozgatott bábuiban annyi tipikus emberi vonásra és tragédiára képes rámutatni, amennyit a másfél órás játékidő megenged neki. Keserédes hangulatával pedig egyszerre tűnik egy feelgood és egy borzasztóan fájdalmas mozinak az Anomalisa.

2. Beasts of No Nation

(Kritika)

Nemcsak egy reménybeli Netflix-forradalom első fecskéje, hanem egyben egy elképesztően erős alkotás is Cary Fukunaga háborús drámája. A True Detective-vel elhíresült rendező egy húsba vágó, de mégis lenyűgöző szépségű művet alkotott, amellyel a távoli borzalmakat ugyanúgy képes közel hozni nézőjéhez, mint a csatába induló gyerekkatonák harci lázát. Ehhez pedig elképesztő filmnyelvi tudatosságra van szükség, amit a Beasts of No Nation szinte minden jelentében demonstrál.

1. Mad Max: A harag útja

(Kritika)

George Miller akció-remekművét annyit ajnároztam már idén, hogy nem igazán van mit hozzátennem az eddig elhangzottakhoz, viszont akkor már tegyen hozzá más (és legalább akkor a szükségszerűen feltűnő gyűlölködők számára is lesz egy kis oktatóanyag):

Ők lettek volna tehát 2015 legjobbjai, de kíváncsi vagyok, nálatok melyek voltak az év legnagyszerűbb filmjei, mit gondoltok az évről, milyen Adam Sandler filmeket menjek inkább nézni stb. Én azzal a reménykedéssel zárom soraimat, hogy 2016 kategóriákkal fogja felülmúlni a 2015-ös filmtermést, és erre egyelőre minden esély meg is van, úgy érzem.