Szomorú vagyok. Ugyanis tudom, hogy 30 év múlva a nézők már nem élhetik át ugyanazt a Kingsman nézése közben, amit én átéltem, mint ahogy én sem tudom már tökéletesen átélni azt, ami egy Aliens vagy A szakasz vetítésén hatalmába kerítette először a közönséget. De egyben mégis boldogsággal tölt el, hogy ez a lenyűgöző élmény előbb-utóbb mindennapossá fog válni, ugyanis akármennyire is jó volt mérföldkőként megélni Matthew Vaughn művét, ennél már csak az lesz a jobb, ha a jövőben minél több hasonló alkotással kápráztatnak el minket.

A Kingsman a világ egyik legmenőbb titkosszolgálata, a lehető legbritebb vonásokkal: makulátlan szabású öltönyök, tökéletes whiskyk és kifogástalan modorú úriemberek fémjelzik. Azonban ők sem működnek hiba nélkül, Galahad kódnevű ügynöküket (Colin Firth) például évtizedek óta kísérti tanítványa halála. Jóvá akarván tenni hibáját, az illető fiát (Taron Egerton) keresi meg, amikor üresedés támad az ügynökség soraiban. Azonban a londoni gettó lecsúszott fenegyerekéből nem lesz egyszerű szuperkémet faragni, az őrült milliomos Richmond Valentine (Samuel L. Jackson) ármánykodása miatt mégis szükségük lesz minden emberre.

Vaughn a Kick-Ass után ismét egy Mark Millar-képregényhez nyúlt, de tudomásom szerint meglehetősen szabadon értelmezte az alapanyagot. Ennek megfelelően a Kingsmanből egyszerre köszön vissza egy bespeedezett Bond-film, máskor pedig a szintén Vaughn-munka X-Men: Az elsőkhöz hasonló tradicionálisabb képregény-adaptáció. Ez utóbbihoz képest viszont sokkal jobban áll ennek a filmnek a brit rendező kissé egyszerű ecsetvonásokkal megrajzolt világa (legyen szó akár magukról díszletekről, akár a szereplőkről vagy a cselekményről), ráadásul itt sokkal inkább a Vaughnnak sokkal jobban álló humoros és ultraerőszakos atmoszféra köszön vissza a Kick-Assből. És ha már Bond, a direktor nem is tagadja, hogy a klasszikus kémfilmek inspirálták, sőt, tudatosan beemeli ezeket az utalásokat és nem egyszer szatirikusan reflektál is rájuk. Az egyik legnagyobb erénye pedig egyértelműen az a produkciónak, hogy Vaughn ezt a mérhetetlen merítést nem saját kreativitása behelyettesítésére használja fel, hanem, hogy ezekből építkezve túlnőjön példaképein, jelentse ez éppen begyöpösödött klisék meghaladását, vagy csak a klasszikus elemek hihetetlen felturbózását.

Éppen ezért nagyon feltűnő az a néhány elem, ahol ez nem sikerül: a kiképzős szál meglehetősen egy kaptafára épül, valamint az újonc Sophie Cookson karakterét meglehetősen körülményes indokokkal tüntetik el a végső leszámolás környékéről. Jackson főgonosza pedig csak azért mondható valamennyire egyedinek, mert az alkotók mindennel megpróbálkoznak, hogy azzá tegyék (a pöszeségtől a baseballsapkákon át a vériszonyig), de terve még így bántóan a Utopia hasonló összeesküvésének nyúlása. Pedig ő maga is kimondja azt az axiómát, hogy minden sztori annyira erős, mint az antagonistája, viszont szerencsére a Kingsman sokkal inkább Taron Egerton filmje, akire mintha ráöntötték volna ezt a szerepet, ennek köszönhetően pedig remekl. Olyan rutinos színészlegendákkal megtámogatva pedig, mint Firth, Strong vagy Caine, még ellenfelük helyenkénti gyengélkedése is alig tűnik fel.

Már csak azért sem, mert Vaughn ez alatt a két óra alatt eszeveszett tempót és borzasztóan szórakoztató stílust önt művére, amelynek csak egyik oldala a titkosszolgálat kifogástalan úriemberei és a brit utcákon nevelkedett suhanc összeeresztéséből fakadó hibátlan kémia és az időről időre meglepetésszerűen elővillanó humor, a produkció gerincét ugyanis az év (ha nem az évtized) legjobb akciói adják. Méghozzá annyira laza hozzáállással, hogy a messze legemlékezetesebb zúzást egy teljesen indokolatlan szituáció szüli. De ezt még alkalmunk sincs végiggondolni, mert hol az elképesztő koreográfiák és az ezt vágatlanul, felváltva lassítva-gyorsítva lekövető kameramunka adnak okot a szájtátásra, hol pedig az emberi felfogóképesség határán táncoló, de mégis tökéletesen értelmes képekből álló vágások nyűgöznek le. Nehéz elképzelni, hogy ez lehetséges, de akciófilmes téren egy ámulatba ejtően kreatív és egyelőre utánozhatatlan munkával állunk szemben.

Úgyhogy ha már túlestél A szürke ötven árnyalatán (nincsenek illúzióim...), vagy azon kivételes esetek közé tartozol, hogy helyette keresel valamit, tessék beiktatni ezt az alkotást is a programba, mert ezt itt bizony filmtörténelmi pillanat. Amely talán egy fokkal emlékezetesebb lett volna (és az újranézhetőségi faktora is magasabb lenne), ha Vaughn nem áll meg félúton az önreflexivitásban, és a forgatókönyv minden elemét tökéletesre polírozza, de amikor azt mondom, hogy "a templomos jelenet" (és majd amikor évek múltán is így fogjuk emlegetni), senkinek nem ez fog az eszébe jutni. Hanem az, hogy milyen utánozhatatlan élménnyel szolgált a Kingsman.

9,5/10