A tavalyi negatív tapasztalataim után óvatosan közelítek már minden Cannes-ban felhájpolt magyar filmhez, így közöttük a Saul fiához is. Ez csak fokozódott, amikor megtudtam, hogy az irtózatosan modoros Jöjj és lásd! inspirálta Nemes Lászlót - ami egyébként az alkotáson abszolút látszik is. De a héten már egyszer elhangzott szófordulatomat ismételve, a Saul fia az a külföldön agyodicsért magyar produkció, az a holokauszt- és háborús film, amit szerettünk volna látni, és amit megérdemlünk.
Már az alapfelállás sem a szokványos szenvedéspornókét idézi: Saul (Röhrig Géza) a Sonderkommando tagja, akik a gázkamerák tisztítását, illetve mindenféle a náciknak már alantas munkát végeznek a haláltáborokban, cserébe pedig relatíve aranyéletük van. Persze ami a testet nem öli meg, az a lelket igen, és nap, mint nap elképesztő embertelenségekkel szembetalálva magukat, Saul és társai is egyre inkább fogvatartóikhoz hasonlatos érzéketlen biorobotok lesznek. Főhősünk ebből keres mindenáron kiutat, és amikor egy zsidó fiú holttestét meg tudja menteni a krematórium elől, elhatározza, hogy rendes temetést ad neki. Azonban egy haláltáborban viszonylag nehéz egy holttestet eltünteni, a halálraítélt fogolyok között pedig egy rabbit találni a szertartáshoz, miközben egy lázadás szervezésében való részvétel és a Sonderkommando szolgálati idejének lejártából következő kivégzés is Saul vállára nehezedik.
Mindezt pedig a főhős szemén, vagyis pontosabban a főszereplőre irányuló kamera szemén keresztül láthatjuk: egy külföldi kritikus nevezte frappánsan "inverz POV"-nak ezt a stílust, amelynek keretében a nézőpontunk elképesztően hosszú snittek keretében folyamatosan Saul 5 méteres körzetében marad, és nagyon ritka, hogy az arcánál távolabbi szereplőre vagy objektumra fókuszál a kamera. A szereplőknek nincs múltja, a történetnek nincs helyszíne, és időben is csak a legvégén tudjuk elhelyezni, amikor a közeledő szovjet csapatokról esik szó. Mindezekből egy elképesztően szenvtelen elbeszélésmód nő ki, ahogy a tábor szörnyűségeit szentimentálisan komponált képsorok helyett csak a háttérben, elmosódottan vehetjük ki, mintha ezek pontosan olyan irrelevánsak lennének, mint a mindezeket rezzenéstelen arccal figyelő Saulnak.
De a zsigeri erejű, emberközeli, érzéketlen ábrázolásmód pontosan erről a szembenállásról szól: ahogy a minden emberségét és törődését elvesztett, kiüresedett környezetben főszereplőnk rendíthetetlenül próbál egy magasztos célt találni, ami értelmet adhat létezésének, még akkor is, ha ehhez egyre több mindent kell feláldoznia. Röhrig Géza pedig (talán amatőrsége okán is) képes ezt nagy gesztusok nélkül, hitelesen átadni, de kollégáira sem lehet panaszom ilyen téren. Mint ahogy maga a film is attól lesz hihetetlenül hatásos, hogy egyáltalán nem tolakodóan, viszont mérhetetlenül módszeresen és hitelesen meséli el ezt a történetet.
Mint minden következetesen alkalmazott stílus esetében, itt is érezni, hogy a film egyes jeleneteihez nem feltétlenül ez passzolt volna a legjobban, a mű első egy óráját például eléggé darabossá teszik a hosszúra hagyott, nehézkesen mozgó snittek (a játékidő második fele ehhez képest egy döbbenetesen izgalmas thrillerré változik), de mindenképpen tiszteletreméltó és lenyűgöző, amilyen anti-hatásvadászattal Nemes László végigvitte ezt a legtöbbször durva giccset magával hozó témát. Éppen ezért érdemel meg minden dicséretet a Saul fia, és tud az az elemi erejű tragédia lenni, ami a Jöjj és lásd!-nak nem sikerült.
9/10
A Saul fia teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
