Ínyenc gasztromonstrum. Gasztrománként nagy tisztelője vagyok Váncsa Istvánnak, aki egy egészen különleges szegmense a műfajnak, lenyűgöző méretű kiadványokat ad ki, amelyek telis-teli vannak receptekkel és gasztroesszékkel. Gyűjtöm a könyveit, de eddig még nem szántam rá magam az elolvasására, mert sohasem volt annyi időm, hogy bele tudjak mélyedni a gigantikus leírásba. Azonban most rászántam a karácsonyi szünetet és végigolvastam a frissen megjelent, talján konyhát kiveséző, lenyűgöző méretű kötetet. A könyv a Lakoma bővített átdolgozása, ám mivel azt nem olvastam, ezért nekem abszolút újdonság volt ez az alkotás, amely annyira tömény, hogy csak apró részletekben lehet olvasni, és bizony híztam néhány kilót közben, mert megjött a kedvem a főzőcskézéshez. Nem pont ebből a könyvből alkottam - egyszerűen azért, mert karácsonyi időszakban beszerezhetetlenek voltak a hozzávalók - , azonban tény, hogy két héten keresztül csak főztem, ettem és ezt a könyvet tanulmányoztam, istenkirály időszak volt! Sok mindent megtudtam az olasz konyháról, mindjárt kezdetnek azt, hogy a pizza nem is autentikus étek - döbbenet volt, tényleg! -, és nem csak ez volt meglepetés, hanem például az, hogy a klasszikus bolognai teljesen máshogy készül, mint ahogyan én tudtam, és az én örök kedvencem, a tiramisu sem éppen az általam tudott módon készül őshazájában. Antialkoholista vagyok, de bizony nehezen álltam meg, hogy ne igyak egy kis bort az ételek mellé, mert itt bizony gyöngyözött a minőségi itóka, sokszor elő kellett vennem a net segítségét, hogy tudjam követni, hogy most éppen milyen helyi specialitást készülünk jelképesen belekanyarítani az éppen aktuális finomságba, kiműveltem magam teljesen a témakörben, ami nem kis dicséret tőlem, hiszen engem alapjáraton tényleg hidegen hagynak az alkoholos italok. Azonban ételbe szívesen teszem őket, de azért kellemesen meglepődtem azon, hogy mennyi féle ételhez használnak az olaszok alkoholos hozzávalót az előételtől a desszertig. Váncsa István még azt is elérte az ínycsiklandozó leírásaival, hogy órákon át teljes figyelemmel olvassam a legkülönbözőbb halételeket, pedig valójában nem eszem meg sem ezt, sem a tenger gyümölcseit, ennek ellenére teljesen lenyűgözött az olyan tengeri szörnyekkel kapcsolatos receptek sora, mint a macskacápa vagy a tintahal. Rengeteget fejlődött az ízlésem, sokat tanultam az olasz konyháról, egy élmény volt olvasni a gasztronovellákat, egyetlen hibának tényleg csak a mennyiséget és a tömörséget tudom felróni, majdnem ezer oldal végigtanulmányozása a témakörben tényleg különleges elhivatottságot igényel, de megéri, mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a kiváló alkotást.

Azt hisszük, mindent tudunk az olasz konyháról, hiszen sokszor készítjük az olyan ikonikus fogásait, mint pl. a bolognai spagetti, a pizza vagy a tiramisu. Ehhez képest már a bevezetésnél kiderül, hogy a pizzának köze sincs Itália kincseihez, ennek megfelelően ebből a műfajból nincs egyetlen egy sem ebben a kiváló alkotásban, azonban ettől függetlenül nem unatkozunk, hiszen több, mint 900 leírás várja, hogy végigtanulmányozzuk.

Tényleg óriási gourmet vagyok, de Váncsa István egy teljesen más kategória. Hihetetlen tudása van, amit át is tud adni, nem hétköznapi módon, ilyen szóösszetételekről csak álmodni lehet, annak is megjön az étvágya, akit teljesen hidegen hagy a gasztronómia, hát akkor mit szóljak én, akinek ez az egyik nagy szenvedélye. Nagy kaland volt belevágni ebbe a könyvbe, és tényleg két hétig tartott, amíg átrágtam magam rajta - nem azért mert unalmas volt, hanem azért, mert ilyen tömény gasztroélményt csak kis részletekben lehet kivitelezni - , de egyetlen percét sem bánom, mert különleges időszak volt, ami sajnos sohasem jön vissza, nem hiszem, hogy még egyszer ebben az életben lesz erre két hetem, örülök, hogy megadatott. Sajnos arra nem volt idő, hogy belevágjak egy-egy recept elkészítésébe, de többet bejelöltem, amint lesz rá érkezésem, biztosan ki fogom próbálni őket. Már csak azért is, mert egyszer biztosan el kell készíteni egy autentikus bolognait, a kedvenc tiramisumról nem is beszélve, és akkor most csak két klasszikust emeltem ki. A hozzávalókkal csínján kell bánni, van olyan, ami nálunk beszerezhetetlen, de mindent meg lehet oldani, már be lettem oltva az olasz konyha igazi szépségei és mélységei iránt, alkalmatos időben biztosan semmi sem fog visszatartani attól, hogy elkészüljön nálam pl. a csirke marengói módon vagy cassata (némi hezitálás után úgy döntöttem, hogy a panettonéba nem vágok bele), és akkor a panna cottát még meg sem említettem. 

A macskacápánál mondtam azt, hogy ez már igen, ilyen tengeri szörnyetegből készült receptnek tényleg csak egy megveszekedett ínyenc jár utána, de hát itt minden oldalon gasztrotörténelem van, tényleg lenyűgöző alapossággal kerültek leírásra a létező legkülönlegesebb receptek, még azt is megtudjuk, hogyan született meg pl. a marengói csirke, de végtelen számú leírás vár ránk, képtelenség mindent megjegyezni, egyszerűen csak hátra kell dőlni, és engedni, hogy áradjon bennünk a csí, miközben olvassuk őket. Mindent elmond erről a könyvről, hogy végigolvastam minden halas receptet, pedig tudtam, hogy sohasem fogom őket elkészíteni, mert nem eszem meg a halat, de annyira ínycsiklandozóak voltak a leírások, hogy bűn lett volna egyszerűen átlapozni ezeket a részeket. Én azt szűrtem le a leírásokból, hogy nagyon fontos a minőségi alapanyag, illetve azt, hogy meglepően egyszerűek az alapreceptek, az ünnepi fogások viszont rettentően bonyolultak, minden elkötelezettségem ellenére nem valószínű, hogy neki fogok állni valaha is egy-egy elvontabb éteknek. Ettől függetlenül azonban örülök, hogy végigolvastam, hogyan készülnek, mert sokat javult az ízlésem, a gasztronómiai tudásom tárháza rengeteget gazdagodott, és egyáltalán nem mellesleg megjött a kedvem ahhoz, hogy idővel kipróbáljak recepteket ebből a könyvből. Van miből válogatni, hiszen töménytelen mennyiségű leírás vár ránk, csak győzzük elolvasni őket.

A legjobb részek mégsem a receptek voltak, hanem a gasztronovellák. Ízesek, zamatosak, óriási tudásanyagot adnak át, lehengerlő stílusban íródtak, valóban szépirodalmi magasságokba emelkednek. Nem tudok kedvencet mondani belőlük, mindegyik nagyon jó volt, pont a megfelelő helyen kerültek beillesztésre, megtörik a receptek monotonitását, szinte filozófiai mélységekbe jutunk általuk, egyszerűen öröm volt olvasni őket. A több, mint 900 recept rengeteg, hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindegyikre emlékszem, de az ízek virtuozitása, a ételek sokfélesége vitathatatlan, legyen szó tésztaételről vagy előételről. Az én kedvenceim azonban a desszertek voltak - hiába, édesszájú vagyok, ez van -, volt itt minden a tortákon át a fánkig, lesz miből válogatni, ha egyszer nekiállok sütni a könyvből. A leírások jól követhetőek, ez egy működő szakácskönyv, mégis sokkal több ennél, sokszor szépirodalmi babérokra tör a szerző, akinek lenyűgöző tudása van a talján gasztronómiáról. Elsősorban ínyenceknek ajánlom ezt a könyvet, de mindenkinek, aki valódi olasz receptekre vágyik, ebből a széles választékból nehéz kiválasztani azt, amit valóban megsütnénk-főznénk, de azért sikerülni fog. Felkerült a polcomra a többi Váncsa István könyv mellé, de ezúttal nem hagyom, hogy legyőzzön a kishitűség, csak idő kérdése, hogy sort kerítsek a többire is, mert tényleg különleges élmény volt ez alkotás, alig várom, hogy tovább bővítsem gasztronómiai tudásomat a kiváló szerző tollából.

9/10

A könyvet az Open Books kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.