A 2012-es világvége jóslatokhoz képest ugyan megkésve bár, de megérkezett a vígjátékok Avengers-ének is mondható produkció. Az előzetes információk, az igen illusztris stáblista (akikből sokan inkább csak cameoznak), és az az információ, hogy Edgar Wrighték is egy hasonló jellegű alkotással jöttek ki gyakorlatilag egyszerre, egyre jobban csigázták fel mindenki érdeklődését. A filmet látva azt mondom, némileg érdemtelenül.

Jay Baruchel Los Angelesbe érkezik meglátogatni régi jó barátját, Seth Rogent, és persze nem róluk lenne szó, ha a film 5. percében már nem a lehető legváltozatosabb fűfajtákat szívnák. Seth aztán felveti, hogy James Franconál van egy tuti házavató parti, Jay viszont húzza a száját, mivel ott mindenki vagy nem szeret vagy nem ismer. Ennek ellenére elmennek a Franco-féle sztárparádéra, azonban a buli kellős közepén kitör a világvége. Innentől kezdve pedig a maroknyi, de annál diszfunkcionálisabb túlélő megpróbál életben maradni.

Akik idáig is szerették Seth Rogen, illetve a hozzá kapcsolódó Judd Apatow-vonal munkásságát, azok most különösen örülhetnek, ugyanis sallangmentesen élvezhetik ezen alkotások esszenciáját: főszereplőink különböző tudatmódosító szereket fogyasztanak és közben kicsinyes dolgokon vesznek össze. Ráadásul itt most már semmilyen értelmes narratívát sem kell felvonultatni, szóval szólhatna ez az egész az ökörködésről, de annyira sikerült elveszni a részletekben, hogy inkább erőltetetten, mint ötletesen humoros a hangulat. Például egy igen hosszú (vagy legalábbis annak érződő) jelenetet szenteltek annak, hogy James Franco leüvölti Danny McBride-ot, amiért az beleverte a pornómagazinjába, és hasonló elemek építik fel a játékidő nagy részét. Idővel szereplőink is kifogynak abból, hogy egymás munkásságára tegyenek utalásokat, innentől kezdve pedig inkább túljátsszák valósnak szánt énjüket. 

Szerencsére az utolsó 20-25 percre megtalálja a mű a helyes medrét, és egy egészen elvetemült és szórakoztató horror-paródia hibriddé alakul, amit én már kifejezetten élveztem és szívesen néztem volna tovább is. Úgyhogy amint akad a történetnek valami dinamikája azon kívül, hogy Jay mennyire idegenül érzi magát ebben a társaságban (és viszont), egyből gördülékenyebb lesz a film, a poénok is jobban ülnek. Tehát végül számomra sikerült valamit javítani az összképet, amely egészen erős is lehetett volna, ha erről a színvonalról beszélhetnék az első egy órában is. (Az apokalipszist megelőző bulinak is vannak ugyan jó pontjai például Michael Cerának köszönhetően, de ez önmagában még kevés.)

Összességében végeredményen az látszik, hogy ezek a srácok minden bizonnyal ezerszer jobban szórakoztak a forgatás során, mint mi a végeredmény megtekintése közben. Végig azt volt a benyomásom, hogy bekerültem egy számomra idegen baráti körbe, ahol a jóízű sztorizgatás és poénkodást sehogyan sem tudom átélni, mivel nekem kimaradtak ezek a közös élmények. Ezzel a való életben természetesen nem is lenne semmi baj, csak ez esetben nem feltétlenül kell filmet forgatni.

7/10