Hadd szögezzem le előre, a Trainspottingnál kevés elviselhetetlenebb filmet láttam (az érdemeit nem elvitatva), úgyhogy komoly kételyek között ültem be egy újabb Irvine Welsh-regényből készült adaptációra. (Főleg annak tudatában, hogy mozis szempontból még így is a Trainspotting a szerző egyetlen említésre méltó munkája.) Azonban ennél nagyobbat nem is csalódhattam volna, méghozzá a jó értelemben.

Bruce Robertson (James McAvoy) egyike annak az hat nyomozónak, aki a detektívfelügyelő posztjára ácsingózik a kapitányságon. Azonban a többiekből hiányzik az, ami benne megvan: az elvtelenség és a gátlástalanság, amelynek köszönhetően könyörtelen játszmákkal próbálja ellehetetleníteni és hiteltelenné tenni kollégáit, a legundorítóbb megoldásoktól sem riadva vissza. Ennek fényében már az sem meglepő, hogy főhősünk drog- és alkoholfüggő, nem rest visszaélni a hatalmával, és meglehetősen instabil személyiség. Azonban az idő előrehaladtával elkezd alóla kicsúszni a talaj, és úgy tűnik, a mocsok teljesen maga alá temeti.

A Transz láttán az a meggyőződés alakult ki bennem James McAvoy kapcsán, hogy ő túlságosan egy jófiús megjelenésű, ártatlannak tűnő ember ahhoz, hogy bármilyen jelentősebb negatív jellemvonással rendelkező karaktert el tudjon játszani. Erre mintha csak szándékosan rám akarna cáfolni, annyira karizmatikusan jeleníti meg a velejéig romlott, az életet csak kinevető zsarut, illetve később az ő transzformációját egy megtört emberré, amire csak kevesen képesek. 

Már az első percekben megadja a hangulatot, ahogyan Robertson bőrébe bújva saját maga kalauzol el minket ebbe a groteszk, undorító és sokszor önmaga paródiájának is beillő világba. De akármennyire is humoros ez sokszor, az volt az érzésem, mintha Jon S. Baird író-rendező önmagával versenyezne, hogy hogyan tud percről percre minél elvetemültebb momentumokat előállítani, téve mindezt egy kicsit öncélúan. Azonban a játékidő második felére ezt az atmoszférát szinte észrevétlenül fordítja át egy igazán komoly drámába, ámbár attól tartok, a fentiek miatt ezt már sokaknak nehezükre fog esni majd komolyan venni. Nem feltétlenül mondanám bevezetetlennek a végkifejletet, azonban kétségkívül komoly erőfeszítést igényel feldolgozni az odavezető hangulati töréseket.

De talán pont ez adja meg ennek az alkotásnak a pikantériáját és eredetiségét. Ugyanis van valami lenyűgöző abban, ahogyan ez a produkció egyszerre visszataszító és szórakoztató, egyszerre komolyan vehetetlen és szívbe markoló, és bizarr módon önkéntelenül is hihetetlenül élvezni kezdtem ezt az egészet. Így ha nem is fogja senki a Trainspotting mellé emelni, azt talán sikerült biztosítani, hogy ez a mű ne merüljön gyorsan a feledés homályába.

8,5/10