Büszkén jelenthetem, hogy elképesztően erős évet zártunk. Olyannyira, hogy ennyire komoly fejtörést még sosem okozott, hogy leszűkítsem a legjobbak listáját 10 darabra. Persze ehhez hozzá tartozik, hogy az általam látott filmek száma szignifikáns növekedésen ment keresztül tavalyhoz képest, ugyanis összesen 88 db 2013-as produkciót (87 játékfilmet és a Searching For Sugar Man-t) tekintettem meg az idei év során. Ami ráadásul nem is egy teljes év volt, ugyanis mindenféle nyakatekert definíciókat félredobva azt tekintettem 2013-as műnek, ami a legutóbbi toplista (tehát kb. január vége) óta jutott el hozzám, legyen szó magyar mozipremierről, torrent DVD-megjelenésről, sajtóvetítésről, vagy éppen a VOX jubileumi vetítéséről. Jó közelítéssel pedig ez nagyjából lefed minden alkotást, amiről 2013-as dátumozással írtam a blogon.
De visszatérve a vérrel és verejtékkel megszült toplistára, bizony olyan könyörtelen húzásokat kellett alkalmaznom, hogy nem tudok szó nélkül elmenni a kimaradók mellett. Így aztán rendhagyó megoldásként a nagyjából azonos jellegű produkciókat párbajoztattam, így végül bár a lista végül 10 címre szűkül, összesen 18 alkotást említettem meg. Ennek köszönhetően pedig legalább a vesztesekről is meg tudok emlékezni. (Kritikák szokás szerint a címek alatt.)
10. Mellékhatások vs Fogságban
Első összecsapásunkban két krimi mérkőzik meg, két kiváló rendezéssel, hasonlóan remek színészekkel és... Igen, a forgatókönyv az, ahol Scott Z. Burns felülmúlja Aaron Guzikowskit. Míg utóbbi egy, a fináléra eléggé kifáradó rejtélyt épít fel, a Mellékhatások a lassú felütés ellenére is egy szinte tökéletes érzékkel megírt krimi, amely szintén mély morális kérdéseket feszeget.
Persze ez a forgatókönyv feleennyire sem lett volna emlékezetes Steven Soderbergh nélkül, aki minden másodpercben a képernyőre tudja szögezni a néző tekintetét, illetve a női főszereplő Rooney Mara is élete legjobbját nyújtja. A végeredmény pedig egy nagyon kellemes, oldschool krimi.
Első kakukktojásunk a listán, mivel közel s távol sincs hozzá hasonló produkció, amivel párbajoztathattam volna. Erre némiképp magyarázat, hogy normális esetben utálom is a hasonló jellegű filmeket, Shane Carruth azonban kivételt képez nálam. Egyfajta bizarr szórakozást jelentett számomra, ahogyan rendezőnk szándékosan próbál egyre nehezebben érthető műveket készíteni (még ha a Primer-t most nem is tudta felülmúlni ilyen tekintetben), és a lehető legkevesebb narratív segítséggel létrehozni egy filmélményt. Méghozzá számomra egy igen jót.
8. Hajsza a győzelemért vs A Wall Street farkasa
Ha valaki nekem egy éve azt mondja, hogy két életrajzi film is fog meccselni a toplistámon való részvételért, minden bizonnyal kiröhögöm. Nos, 2013 még ebből az általam megvetett műfajból is kitermelt két kiemelkedő darabot. Minden bizonnyal nem fair Ron Howard drámai, már-már giccses filmjét versenyeztetni Scorsese cinikus, groteszk vígjátékba hajló produkciójával, vagy éppen Brühl alakítását DiCaprioéval szembeállítani, de ettől függetlenül a Hajsza a győzelemért ért be elsőnek a kockás zászlóhoz.
Ugyanis ez az alkotás hiába egyensúlyozik a közönséges hatásvadászat határmezsgyéjén, pont emiatt az év egyik legjobb rendezéséről és legerősebb filmjéről beszélhetünk. A főszereplők remek játékától a minden érzelmi húrt megpendítő hangulaton át Hans Zimmer zseniális zenéjéig rengeteg minden hátborzongatóan jó ebben a műben.
A piros sarokban James McAvoy, a kék sarokban pedig James McAvoy. És James McAvoy kiütéssel győz. Bizony, júniusban még megkérdőjeleztem a tehetségét, októberben viszont már visszavonulót kellett fújnom fenomenális alakítását látva. Danny Boyle filmje pedig hasonlóan lemaradt Jon S. Baird adaptációjával szemben, mind stílus, mind mondanivaló terén.
Mert a Mocsok zseniálisan változtat át egy egészen gusztustalanul vicces vígjátékot egy kőkemény drámává, mindenfajta hangulati törés nélkül. Mindeközben pedig egyszerre nevettet és üt szíven. Bátran ki merem jelenteni, 2013 egyik legalulértékeltebb filmjéről van szó.
6. Don Jon vs Időről időre
Két romantikus film, amely valójában nem is romantikus. A Don Jon az új generációt körülvevő alakoskodásról és felszínességről szól, míg Richard Curtis egy újabb megható dramedyt hozott össze a családról és a boldogság kereséséről. Utóbbi ugyan sokkal hatásosabb és nagyobb élmény, egy dolog miatt azonban Joseph Gordon-Levitt tesztoszterontól duzzadó szépfiúja győzött.
Ha lenne "Az év legintelligensebb filmje" titulus, az egészen biztosan a Don Jonnak ítélném. Egy hollywoodi mércével nézve tejfelesszájú színész összehozott nekünk egy olyan produkciót, amelynek szinte minden mondata tökéletesen ül, és remekül ábrázolja azt az alakoskodó világot, amelyben élünk. Legyen szó egyházról, párkapcsolatokról vagy éppen a pornóról. Így még azt is meg tudom bocsátani neki, hogy vígjáték helyett kaptunk egy könnyed drámát, amely a látszat ellenére is nagyon komoly témákat feszeget.
5. A vadászat vs A múlt
Két meglehetősen visszafogott, de annál komplexebb és tartalmasabb drámánk közül az iráni-francia koprodukció vérzett el nálam. Ugyan mindkét film hasonló erényeket mutat, Thomas Vinterberg alkotása egy sokkal erősebb és hatásosabb atmoszférával rendelkezik, míg Asghar Farhadi produkciója nagyon kevés érzelmet tudott csak kiváltani belőlem.
A vadászat ugyanis annyira zseniálisan tölti a nézőbe az igazságtalanság egyre nagyobb dózisait, hogy hasonló példát nem is tudok felhozni. De a film nem ragad meg az egyszerű emocionális töltetek szintjén, remek karakter- ás társadalomábrázolással gondolkodtat el mindezek mellett.
4. Twice Born
Ennek a filmnek tökéletes párja lett volna a szerb Templom a dombon, amely szintén a délszláv háború kapcsán dolgoz fel egy szinte ugyanilyen történetet, azonban minőségileg annyira elmarad ettől a darabtól, hogy a párbajra sem tartottam érdemesnek. Ugyanis Sergio Castellitto műve egészen elképesztő munka: a történet szinte jelenetről jelenetre nyer újabb értelmezéseket, és egészen el lehet veszni a kibontakozó sztoriban. A remek rendezést pedig csak a színészek és a sminkesek/maszkmesterek múlják felül.
3. Az első igazi nyár vs The Spectacular Now
A bronzéremért két hangulatos coming-of-age darab mérkőzött, amelyben ezeken kívül talán más hasonlóság nincs is, azonban Az első igazi nyár utcahosszal nyert.
Nate Faxon és Jim Rash produkciójában igazából semmi különleges nincs, csak annyi, hogy szinte minden pillanatát élvezet nézni. Ezt nem kis részben Sam Rockwellnek köszönhetik, azonban mindez semmi nem érne egy egészen kedves és mindenkit megérintő történet nélkül. Lehet, hogy a poénok özöne elmarad, de ennél jobb kedvvel én idén még nem álltam fel a székemből egy film után.
Az ezüstéremért két igencsak stílusos alkotás küzdött, ráadásul mindkettő egy erősen bizarr szexuális vonzalom köré épült. Park Chan-Wook azonban egy hajszálnyival elegánsabb és hatásosabb filmet hozott össze, mint Francois Ozon, bár kétségkívül itt volt a legfájóbb vesztest hirdetni.
A Stoker azonban annyira groteszk és egyben hihetetlenül tetszetős, hogy arra már szavak sincsenek. Bár a forgatókönyvben lehet hiányosságokat találni, koreai rendezőnk munkája egyszerűen minden kétséget elsöpör, hogy egy hozzá méltó módon sokkoló, de mégis remek filmélményt hozzon létre.
1. Gravitáció vs Feledés
Ha valaki egy kicsit is figyelmes volt, az nagyjából október óta tudta e lista első helyezettjét. De menjünk még visszább, egész áprilisig, amikor azt mondtam a Feledésre, hogy valahogy így kell kinéznie egy blockbusternek. El is határoztam, hogy mindenképpen fenntartok egy helyet a toplistámban Joseph Kosinski művének (mondjuk az addig látott filmtermés alapján ez alapvetően teljesíthető is volt), és ez egészen addig tartott, amíg meg nem érkezett Alfonso Cuarón, hogy mindenki mást lesöpörjön az asztalról.
A Gravitáció 2013 Felhőatlasza: az a film, ami (ezúttal nem narratív, hanem inkább vizuális szempontból) olyat mutatott, amit senki korábban, új utakat próbált kijelölni a filmezés számára (valamint nem mellesleg egy zseniális alkotás), és mint ilyen, méltó birtokosa az "év filmje" címnek.
