2013 Oscar-nyertes dokumentumfilmjét lehet, hogy nem is ebben a kategóriában kellett volna indítani. Ugyanis minden pozitívum és negatívum, amit elmondhatok róla, annak köszönhető, hogy ez a mű sokkal jobb játékfilm, mint dokumentumfilm.

A Searching For Sugar Man egy Rodriguez nevű zenész történetét meséli el, aki a 70-es években két kiadott (és abszolút érdektelenségbe fulladt album után) teljesen eltűnt a zenei színpadról. Egészen addig, amíg Dél-Afrikában valaki fel nem fedezte a dalait, és az USA-ban egyáltalán nem ismert zenész köré egy egész kultusz épült, amely még az apartheid megdöntéséhez is hozzájárult. Két rajongója pedig úgy dönt, utánajár, mi történhetett Rodriguez-zel, és igazak-e a pletykák, miszerint öngyilkos lett a színpadon.

Kezdem azzal, hogy miért beszélhetünk egy borzalmas dokumentumfilmről: eleve az egész produkció egy 15 évvel ezelőtti nyomozásról szól, és gyakorlatilag azt kreálja újra, Igen, ez körülbelül úgy néz ki, mint a spektrumos történelmi dokusorozatok, ahol jellemzően iszonyúan gagyi megoldásokkal újrajátszották a fontosabb csatákat, amolyan illusztrációképpen. Itt is van tehát egy izgalmas sztori, csak éppen azt szereplők visszaemlékezéseiből, azok újrajátszásából vagy éppen kreatív rajzfilmes vizualizációkból ismerhetjük meg. Ezzel pedig pont egy jó dokumentumfilm esszenciája veszik el, ahogyan mi is a rendezővel együtt vennénk észre a fontos részleteket vagy éppen szegeznénk neki a szereplőknek a kínos kérdéseket. Ehelyett ezt az élményt minden eszközzel megpróbálják újra létrehozni számunkra.

Ez pedig tulajdonképpen működik, ezért is mondom azt, hogy ez egy jó játékfilm. Egy kedves és megindító történetet láthatunk, korrekt, de nem túl kiemelkedő zenékkel, és ennek köszönhetően még azt sem bánom, hogy mindezt olyan érzelmi és értelmi manipulációval érik el, amit maximum egy fikciótól várna el az ember. Mert a hatásvadász beállítások, fordulatok és interjúk mögött tényleg ott rejtőzik egy remek sztori, csak éppen azt kell feldolgoznunk, hogy a száraz tények nem egészen egy ilyen alkotást adtak volna ki.

Ugyanakkor a dokumentumfilm lenne az a műfaj, ahol emellett nem igazán lehet elmenni. Már így is bőven nagyvonalúnak tartom magam, hogy egy történelmi vagy életrajzi alkotás kapcsán nem a tévedéseket és ferdítéseket elemezgetem (és még azon sem akadtam fenn, hogy a műholdak valójában nyugatról keletre keringenek és nem fordítva), mint az emberek többsége, viszont egy dokumentumfilmnél az események és egy létező személy romanticizálása már nálam is bőven a necces kategóriába esik. Viszont ha becsukom a szemem, és nem a műfaji besorolásra koncentrálok, tulajdonképpen egy egészen jó darabot láthattam.