Amikor fél éve a 2015-ös nosztalgiavonatról írtam, határozottan egy baljóslatú trendet kívántam felrajzolni. Azonban 2016 a maga kegyetlen meglepetéseivel végül nem engem igazolt: a filmfelhozatal egyelőre nem súlyosbította a Jurassic World és Az ébredő Erő által megkezdett utat, sőt, sorra buktak meg az ilyen jellegű alkotások (arról nem is beszélve, hogy a Szellemirtók egyenesen egy kellemes csalódás volt a nosztalgia-használat szempontjából), és a 2016-os nyár ettől a jelenségtől függetlenül eredményezte az utóbbi évek egyik legrosszabb filmfelhozatalát. A nosztalgia szerepét azonban átvette egy sokkal mélyebb és kiirthatatlanabb motívum, amelyet jobb híján intertextualitásnak vagyok kénytelen nevezni.

A fogalmat ez a videó kiválóan mutatja be és magyarázza el: az intertextualitás gyakorlatilag bármilyen filmes utalás, párhuzam, utánérzés lehet. Azonban hiba lenne azt gondolni, amit ez az esszé akaratlanul is sugall: hogy az intertextualitás főleg a nosztalgia vonatkozásában értelmezhető, 2016-ra ugyanis eljutottunk odáig, hogy az intertextualitás szinte kötelező része az alkotásoknak. A karakter korábbi vendégszereplését, az X-Men univerzumot és tulajdonképpen az összes szuperhősfilmet kinevető Deadpool, a gyerekfilmként a Breaking Badet idézgető (egy kép erejéig pedig a Disney stúdió friss animációit állatosító - ld. fent) Zootopia, a párhuzamokat csak atmoszférájával vonó Midnight Special és a Stranger Things, valamint az intertextualitás szinte minden formáját használó Rick and Morty (és természetesen a felsoroltak sikere) mind ennek bizonyítékai. A számtalan folytatás és franchise-darab esetében magától értetődő ez a visszafelé mutogatás, de amikor a Batman v Supermanben percekre megállunk, csak hogy Az Igazság Ligája karakterei már előre cameozhassanak, a maga módján szintén intertextualitásnak nevezhető, csak éppen ezúttal nem a múltra, hanem a jövőre (vagy ha cinikus akarok lenni, a képregény-rajongókra) fókuszálva - ilyen szemmel végignézve 2016 legfontosabb alkotásait, kevés olyat lehetne találni, amely ne élne ezzel az eszközzel.

Egy ekkora volumenű jelenségről nehéz lenne azt mondani, hogy a nosztalgia szülte, ugyanis ha jobban megnézzük, az intertextualitás már nem is annyira az Álomgyár maroknyi stúdiófőnöke fejében elmaradhatatlan alkotóeleme a filmeknek: a nézők és szakírók lelkesen teszik hozzá a maguk részét, akár a napi rendszerességgel felbukkanó, bármit bármivel párhuzamba hozó videóesszéket, akár a rajongói kisfilmeket vagy az utalásokat listázó blogposztokat nézzük. És amíg J. J. Abrams azzal reklámozta a Star Wars 7. részét, hogy mennyire lesz hű az eredetihez, Rian Johnson már a premier előtt egy évvel azzal csinál kedvet a nyolcadikhoz, hogy felsorolja azokat a darabokat, amelyek "inspirálták". Dennis Villeneuve Arrival-jának első képei Jeremy Renner szavai kíséretében érkeztek, miszerint az alkotás egy Spielberg- és egy Kubrick-mű keveréke lesz. Úgy tűnik, lassacskán a Cápa és a Jurassic Park rendezőjének neve többször kerül a hírekbe mások munkái kapcsán, mint a sajátjai révén, a Stranger Thingshez hasonló homage-ok pedig nagyobb easter egg vadászatot hívtak életre, mint amilyet az éppen Spielberg keze alatt készülő Ready Player One megénekelt.

Léteznek természetesen ellenpéldák is és ellenérvek is, Christopher Nolan még az alábbit nyilatkozta, amikor felmerült, a Batman Begins-ben (a képregényhez hűen) miért nem egy Zorro-mozifilmet néz meg a Wayne-család a tragédia előtt:

"We didn’t have young Bruce going to see Zorro because a character in a movie watching a movie is very different than a character in a comic book watching a movie. A comic-book character reading a comic book is more analogous to a character in a movie watching a movie. It creates a deconstructionist thing that we were trying to avoid. That was one reason. But another reason was to remove Zorro as a role model. We wanted nothing that would undermine the idea that Bruce came up with this crazy plan of putting on a mask all by himself. "

A rendező a mai napig következetesen alkalmazza ezt az elvet: ugyan például az Interstellar jóformán egy Űrodüsszeia-utánérzés, azonban Nolan erre nem Murph szobáját a film posztereivel teleplakátolva próbálja felhívni a figyelmet, sőt, kérdés az is, hogy egyáltalán fel akarja-e hívni erre a figyelmet. Úgy tűnik azonban, egy évtized is elég volt, hogy ezzel a hozzáállással kisebbségbe kerüljön. 2016-ban a filmek nem a beleélésről, hanem pont a film jellegüket kihangsúlyozó dekonstrukcióról és önreflexióról szólnak (bár jó kérdés, pontosan mit is üzen az, hogy ebben a világban Nolan munkái még mindig a legnépszerűbb darabok közé tartoznak), és hiába a cinikus humor ennek a leglátványosabb kifejeződése, valójában az sem működhetne a megfelelő utalások nélkül. Abból a szempontból talán félrevezető is az "önreflexió" kifejezés használata, hogy ugyan Vasember Legolas-poénja kétségkívül Sólyomszem hihetetlen képességeit veszi célba, ez a humor legalább ekkora mértékben támaszkodik a néző popkulturális előismeretére, mint ahogy a Kingsman csak úgy tudja kihangsúlyozni saját komolytalanságát, hogy folyton kontrasztot képez a James Bond-mozikkal.

Ez pedig felveti a kérdést, hogy hogyan fog működni ez a film, ha nincs meg ez az előismeret? Elvégre a Deadpool zöld ruhás poénját nem érti az, aki nem tudja, hogy Ryan Reynolds alakította a megbukott Zöld Lámpás címszerepét, vagy éppen azt sem árt tudni, hogy James McAvoy alakítja Charles Xavier professzor fiatalkori énjét. Ha ezek most triviális információknak tűnnek, az nyilván szándékos, hiszen az alkotók is azt szeretnék, ha ezek a poénok működnének, és éppen ezért próbálnak közismert dolgokra hivatkozni. Azonban minél inkább keressük a közös pontot, annál nagyobb a veszély, hogy a szellemesség hamar felületességgé és közhelyességgé válik. Talán ezért is merik egyelőre csak mértékkel használni az intertextualitást a filmvilágban, és nem véletlenül azok voltak 15-20 éve is a legjobb paródiák, amelyek nem származtatták minden poénjukat valamelyik másik műből (Austin Powers, Horrorra akadva). Ugyanakkor a Breaking Bad szerepeltetése egy animációs filmben már felveti azt a kérdést, hogy egyáltalán van-e igény arra, hogy a közönség értse is az utalásokat. Ha pedig nincs, akkor végső soron mi akadálya van egy teljesen mértékben csak párhuzamokra építő produkció létrejöttének? A mindenből paródiát gyártó Friedberg-Seltzer páros már megmutatta, hogy semmi, de pont az ő munkásságuk az elrettentő példa arra nézve, hogy hová vezethet ez a jelenség.

De mit kell ebből leszűrnünk? Eljött a filmes apokalipszis, ahol már tényleg egyáltalán nem maradtak eredeti ötletek, minden mindennek a feldolgozása, csak ezt különböző formákban még remekül álcázzák az illetékesek? Vagy éppen a totális fanservice korszaka következik, ahol az utalások listázása legalább annyira élmény részévé válik, mint maga a filmnézés? Valamilyen szinten mindkettő. Minél több mozgóképet hozunk létre, annál több ötletet használunk el, több százezer mű örökségével a hátunk mögött pedig rettentően nehéz olyan történeteket elmesélni, amelyeket még nem meséltek el előttünk. Ha gengszterfilmbe fogunk, A keresztapa, a Nagymenők vagy a Blöff valamelyike biztosan hivatkozási alap lesz, sőt, lehet, hogy tudat alatt befolyásolni is fog minket, ilyenkor pedig sokszor érdemesebb ezeket a benyomásokat felvállalni (mint például Madarász Isti tette a Hurokban), különben a végeredmény olyan görcsösen egyedinek látszani vágyó, de mégis újrahasznosított hibrid lesz, mint például a Legenda. Sokak esetében természetesen ez csak kifogás a saját lustaságukra, elvégre a rajongókat mégiscsak könnyebb lenyűgözni egy Millenium Falconnal, mint valódi erőfeszítéseket tenni (és most mindenki döntse el magában, a Force Awakens vagy a Stranger Things jutott eszébe erről a mondatról...), ez a gyanú pedig mindig is rá fogja nyomni a bélyegét a diskurzusra, ha intertextualitásról akarunk beszélni.

Másrészt változnak a tartalomfogyasztási szokások is: az internettel nemcsak, hogy sokkal könnyebb ezernyi más alkotáshoz hozzáférni, ezeket összehasonlítani, majd a végeredményt megosztani, másoknak pedig megnézni, de maga a médium is egyre interaktívabb. Bár ennek intézményesült formája kevés van, viszont most már nemcsak az aktuális Barátok közt-epizódot tudjuk megvitatni azzal, aki szembejön az utcán, hanem számos fórum vagy közösségi oldal ad lehetőséget arra, hogy akár valós időben beszéljük ki a látottakat, és az alkotók is közvetítő nélkül tudják megosztani velünk gondolataikat (Edgar Wright például 1000 kedvenc filmjét) - vagy éppen szembesülni a mieinkkel. Azaz a Szellemirtókat övező anyázás éppen olyan velejárója korunknak, mint a képkockáról képkockára kielemzett trailerek és Star Wars-rajongókkal klasszikusokat nézető Rian Johnson, és előbb-utóbb a produkciókat már nem fogjuk tudni függetleníteni attól, amit a twitterezőkből vagy egy senki által sem olvasott, szar blog kommentelőiből váltanak ki, valamilyen szinten ugyanis ezek is az élmény részévé váltak. Talán ez a jelenség is olyan velejárója lesz a filmeknek, mint a 3D: attól, hogy létezik, még nem feltétlenül szükséges, sokakat kifejezetten zavarhat, mások csak elviselik, egyesek pedig egyenesen élvezik. Lesznek korszakalkotó 3D-élmények, és lesznek tucattermékek, amelyeket az utómunkában igénytelenül felkonvertálva próbálnak eladni, és természetesen lesznek olyan művek, amelyek meg tudnak állni a saját lábukon 3D, azaz anélkül, hogy paródiával, konkrét vagy stiláris utalásokkal kápráztatják el nézőiket. (Ezek rajongói pedig minden adandó alkalommal ekézni fogják azokat a darabokat, amelyeket "3D-vel" turbósítanak.)

Ugyanakkor rettentően szomorúnak tartom, hogy egy Dennis Villeneuve a Sicario, a Fogságban és az Enemy után még mindig Spielberg és Kubrick nyomdokaiban kell, hogy járjon, Alex Garland Annihilation-je kapcsán sem az Ex Machina zsenialitása, hanem a Sztalkerrel húzott párhuzamok vannak kihangsúlyozva, és hogy a Duffer-testvérek Hiddenjét csak azért fogják néhányan most végre megnézni, mert készítettek egy 80-as évek válogatásalbumot a Netflixnek. Abramsért vagy Zack Snyderért kevésbé fáj a szívem, de amikor a legígéretesebb, legnagyobb kortárs alkotók is csak elődeik legendájának továbbéltetésére jók, akkor pont napjaink Spielbergjeitől és Tarkovszkijaitól fosztjuk meg magunkat, és 50 év múlva nem lesz kit emlegetnünk (hacsak nem fogunk akkor is még Spielbergnél tartani...). Elnézve, hogy az egyszeri nosztalgiahullám hogyan alakult át röpke 1-2 év alatt hiperhivatkozásokkal felszerelt, folyton másik 10 mű kontextusában létező filmek dömpingjévé, sajnos nem a folyamat konszolidálódását látom a szemem előtt. De van egy jó hírem: a Star Wars nyolcadik része akkor is tökéletesen élvezhető lesz, ha nem nézed meg Rian Johnson összes inspirációját (sőt, akkor is, ha nem olvasod el a napi 2 "Minden, amit tudnod kell a Star Wars 8. részéről"-típusú kattintásvadász cikket...), a Zootopia akkor is egy remekmű, ha soha nem láttad a Breaking Badet, a Deadpool pedig akkor is vicces, ha nem érted, miért nem akar magának zöld ruhát a karakter. Remélhetőleg előbb-utóbb erre nemcsak a nézők, de az alkotók is rájönnek.