Jeff Nicholsnak a Midnight Special ugyan még csak a 4. filmje, de már kijelenthető, hogy a határozott stílussal rendelkező, komolyan veendő alkotók között tartják számon. Részben azért is, mert ezt megelőző két művével többek között olyan színészek karrierjének adott hatalmas löketet, mint Michael Shannon, Matthew McConaughey vagy Tye Sheridan, de azért is, mert (már a konkrét alkotást, illetve az éppen most Cannes-ban bemutatott és hatalmas sikert arató Lovingot is idevéve) láthatóan bármilyen műfajhoz és stílushoz nyúl, ha nem is végez hibátlan munkát, melléfogni nem tud. A Midnight Special pedig ennek ékes bizonyítéka: sci-fi-thrillerként ugyan nem túl meggyőző, de van benne valami, amit valóban csak a legnagyobb filmesek képesek megragadni egy alkotásban.

Két férfi (Michael Shannon, Joel Edgerton) menekül éjszaka a rendőrök elől egy ütött-kopott kocsiban. Bűnük, hogy elrabolták előbbi fiát, Altont (Jaeden Lieberher) az őt fogvatartó szektától. Azonban az FBI-t a legkevésbé sem az emberrablás érdekli, hanem, hogy a fiú elképesztő dolgokra képes: kormányzati műholdakat hallgat le minden segédeszköz nélkül, szemein keresztül pedig egy olyan világot képes megmutatni, amely egy egész közösséget képes volt magához láncolni. Most pedig egy találkozó helyére tart, ahol senki nem tudja, hogy mi fog történni, a szekta emberei és az NSA egyik tehetséges ügynöke (Adam Driver) pedig egyaránt szeretné előbb megkaparintani a fiút.

A Midnight Special - épp úgy, mint a Take Shelter - egyszerre hordozza magában egy végtelenül földhözragadt és egy megbabonázóan misztikus mű képét, amely képes az átlagemberek drámáját a természetfelettibe felemelni. Egyszerre látjuk a módszeres nyomozást végző FBI- és NSA-tiszteket, akik folyton azt sejtetik, hogy előbb-utóbb mindenre racionális magyarázatot kapunk, illetve Alton egyre növekvő kompániáját, akik teljesen átéléssel reagálnak a fiú képességeire és összes szavára, azt üzenve, hogy itt valami olyan erőről van szó, amellyel kapcsolatban minden szkepticizmus és logika felesleges. Ez a két nézőpont borzasztóan disszonáns is lehetne (mint ahogy rengetegen róják is fel a filmnek, hogy minden ígérete ellenére is adós marad a világos válaszokkal), de a Midnight Special a fényekkel gyönyörűen játszó képsorai, zenéjének egyszerre kellemes és nyugtalanító duruzsolása képes bennünk is létrehozni ezt a transzba esett állapotot.

Hozzá kell tennem, hogy az alkotás nem csak a józan magyarázatokkal marad adós: aki egy szabályos, profi thrillert várt Jeff Nicholstól, az is óhatatlanul csalódni fog. A rendező ugyan lelkiismeretesen alkalmazza a zsáner követelményeit, de ha koncepciója úgy kívánja, minden további nélkül hajlandó beáldozni a feszültségteremtést, egy tökéletes csúcspont kialakítását, vagy a mű tempóját. Ezeket az áldozatokat pedig nem minden esetben engedheti meg magának, és egy-egy esetben a Midnight Special határozottan kényelmetlen módon ül le és hagy cserben, amikor az izgalmak fokozását várjuk. De úgy érzem, hibát követ el, aki elsősorban erre fókuszál, a mű hatása ennél sokkal zsigeribb és megmagyarázhatatlanabb, és teljes mértékben az atmoszféra és a színészek hitelességéből ered.

A hagyományos értelemben véve tehát nem kiemelkedő darab a Midnight Special, azonban tökéletes példa lehetne arra, mit értünk filmek varázsa és a moziélmény kifejezések alatt. (Egyszerre ironikus és szomorú, hogy hazánkban éppen azon alkotások táborát gyarapítja, amelyek nem jutnak el moziba.) Egy gyönyörű és elemei erejű alkotás, amellyel sokkal jobban járunk, ha nem megérteni, hanem átélni akarjuk.

8/10

A Midnight Special teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán