Néha előfordul, hogy egy film megnézését sokáig halogatom, aztán amikor végül sort kerítek rá, magamat ostorozom amiatt, hogy miért vártam egy kiváló film megnézésével ennyit. Ez a lépés azonban a Sztalker esetében teljesen tudatos volt részemről. Már egészen kiskorom óta érdekeltek az ehhez hasonló misztikumok, de hosszú évekig nem vágtam bele, mert sejtésem volt róla, hogy milyen jellegű film lesz ez, így nem akartam elrontani magamnak az élményt azzal, hogy taknyos fejjel nekiülök és megnézem. És kijelenthetem, hogy nagyon jól tettem, hogy kivártam a megfelelő pillanatra.
A film középpontjában a Zóna áll, egy olyan hely, amelynek keletkezését rejtély övezi. Mivel a területet veszélyes helynek nyilvánították több incidens miatt, ezért katonai erők ügyelnek arra, hogy senki ne lépjen be a Zónába. De hát az emberi természetet mindig is hajtotta a kíváncsiság a tiltott dolgok iránt, ráadásul szól egy mendemonda arról, hogy fellelhető ott egy olyan szoba, amely az ember legmélyebben burjánzó, leghőbb kívánságát teljesíti. Az utat egyedül a Sztalker ismeri, aki nem megy egyedül, vele tart egy tudós és egy író is.
A történet alapvetése rendkívül érdekes. A szóban forgó, titokztatos szoba ugyanis nem az alapján működik, hogy amit kimond az ember, az teljesülni fog. Ez a szoba az ember lelkének legmélyére ássa magát, hogy az ott megbújó, legnagyobb vágyát teljesítse az embereknek, ezzel egy tükörképet adva arról, hogy az adott ember személyisége milyen erkölcsi rendeket képvisel. De ezt a filmet egy bizonyos Andrej Tarkovszkij rendezte, aki meglehetősen sajátos szimbólumrendszerét és filozofálgatását helyezte az előtérbe, ahogy az tőle megszokott. A sztori lényegi kérdése a hit, illetve az, hogy ki milyen motivációval lép be a Zónába. A szoba létezése sem bizonyított, sokan csak azért kíváncsiak rá, mert nincsen meg az az önképük, amivel fel tudják térképezni a lelki világukat.
Az sem véletlen, hogy a szereplőknek nincsenek neveik, csak a foglalkozásaik alapján vannak megnevezve. Ez nagyon ellentmondásos, ugyanis egyfelől tényleg nem számít, hogy ki akar belépni a Zónába, hanem az, hogy milyen ember akarja megtenni ezt a lépést. Másfelől viszont ez ad táptalajt az érveknek és ellenérveknek, a sajátos értelmezések kicsúcsodosásának. A tudós racionálisabban, mondhatni lexikális alapon közelíti meg a dolgot, az író pedig a kreativitást, a fantázián alapuló gondolkodás mibenlétét testesíti meg. A sztalker pedig a vezető szerepét tölti be. Számomra ez az életnek és az emberi öntudatnak a metaforája: életünk folyamán sokszor kapunk útmutatást és segítséget, de a saját utunkat, az élethez való hozzáállásunkat magunknak kell megtalálnunk, nekünk kell az ösvényeken végigjárnunk. És a film az idő nagy részében nem is azt járja körbe, hogy mi van a szobában, mi a titka a Zónának, hanem a főhőseink elmélkedését mutatja be, hiszen sokszor az utazás lényege maga az utazás.
A Sztalker hangulatteremtés terén (is) kimagasló. Maga a történet mélysége és a már-már kínzó lassúságú kameramozgások egy nagyon feszült atmoszférát kölcsönöznek a filmnek. Az operatőri munka pedig abszolút megelőzte a korát. Hiába 35 éves alkotásról van szó, gyönyörű tájképek és színbeállítások jelennek meg a szemünk láttára. A dolognak külön ad az is egy pikantériát, hogy a Zónán kívüli részek fekete-fehér stílusban jelennek meg, míg maga a Zóna teljesen színes. Ez is többféle értelmezésű rendezői húzás lehet, számomra a "kinti" világ a ködös, szürke, unalmas hétköznapokat jelöli, de a Zóna a spirituális világunkat, azt a helyet szimbolizálja, ahol a válaszokat, sok esetben magát a megváltást keressük. Számos különböző vitafórumon írnak arról, hogy mi milyen jelentésréteggel bír, de Tarkovszkij filmje mégsem azon a tipikus "tessék-lássék" módon készült el.
Sokan lehet, előzetesen megijednek attól, hogy ez egy hardcore művészfilm, de abszolút fogyasztható és élvezhető darab. Persze egyáltalán nem arról van szó, hogy egy tömegfilm lenne, oda kell rá figyelni és meg kell próbálni értelmezni. De nem egy befogadhatatlan mű. Tény, hogy nagyon egyedi stílusú és lassú tempójú mű, de itt minden egyes elemnek megvan a létjogosultsága, egy tökéletesen funkcionáló egész részét képezi. Az egyik legmeghatározóbb sci-fi, amit valaha láttam, ez egy igazi vándorlás az önismeret felé.
10/10
