A legkevesebb figyelmet kapott mozis alkotások után most sorra vesszük azokat, amelyek még a moziforgalmazásig sem jutottak el. Ez az összeállítás már sokkal vegyesebb, lesz itt minden westerntől krimin át a háborús filmig, azonban egy közös pont van mindegyikben: mindegyik jó film, és egyiket sem tartották az illetékesek forgalmazásra érdemesnek. Ismét emlékeztetnék mindenkit arra, hogy a toplistáinkban helyet kapott művek nem fognak szerepelni, tehát megéri böngészni Werewolfrulez, Power vagy az én listámat is ilyen szempontból.

Das finstere Tal

(Kritika)

Be kell vallanom, alapvetően már a tavalyi listába bele kellett volna szorítanom ezt a filmet, de súlyos véteknek tartanám, ha csak emiatt nem emlékeznék meg most róla. Egy elképesztően hangulatos és stílusos osztrák western, ami igazából western is, meg nem is - az viszont biztos, hogy egy lenyűgöző élmény, amely tökéletesen öltözteti új köntösbe a műfaj szokásos paneljeit. A zenéjét pedig a mai napig szívesen hallgatom újra.

The Book of Life

(Kritika)

Tavaly ilyenkor még éppen rácsempészhettem volna a listámra, de az előre bejelentett április mozibemutató miatt letettem erről - ki lehet találni, lett-e valami a moziforgalmazásból. Persze borzasztóan nagy sokként nem ért, hogy egy teljesen más kultúrkörből származó animációval nem próbálkozik meg senki 4 hónappal a kalózverziók elérhetősége után, de talán jobb is, hiszen így lehetőségünk van eredetiben élvezni például Danny Trejo és Ron Perlman orgánumát. De még ezer okot lehetne sorolni, miért érdemes pótolni ezt a bájos és magával ragadó rajzfilmet.

A Most Violent Year

(Kritika)

A tavalyi díjszezon egyik nagy vesztese volt J.C. Chandor bűnügyi drámája, amely nagy reményekkel vágott neki a megmérettetésnek, de végül kénytelen volt egy Golden Globe-jelöléssel beérnie. Pedig színvonalát tekintve jó pár Oscar-jelölt és -győztes alkotást maga mögé utasít ez a karakterdráma, és a főszerepben parádézó Oscar Isaac is bőven esélyes lehetett volna valamilyen díjra, ha azokat a teljesítményre, és nem a hype-ra osztanák.

Slow West

(Kritika)

A Michael Fassbender nevével fémjelzett western tempóját tekintve tényleg méltó a címéhez, ugyanakkor ezt leszámítva kevés ponton lehetne belekötni. A John MacLean által megrajzolt tabló érzékletessége és abszurditása, a két főszereplő közötti dinamika, valamint természetesen a remek alakítások egy kifejezetten kellemes gyöngyszemmé teszik ezt az alkotást.

Dark Places

(Kritika)

Gillian Flynn második regényének adaptációja nem kapott akkora hírverést, mint a Holtodiglan, és ily módon a magyar mozikat is elkerülte. És bár tényleg egy sokkal tipikusabb és kiszámíthatóbb útra téved ez a mű, annál sokkal több figyelmet érdemel, mint amennyi jutott neki: a zsáner motívumait remekül használó és súlyos emberi drámákkal dolgozó darabról van szó.

Black Sea

(Kritika)

Jude Law tengeralattjárós thrillere sem bizonyult elég közönségcsalogatónak a magyar forgalmazók számára, pedig a Black Sea-ben megvan minden, amire ebben a zsánerben szükség van: egy jó adag klausztrofóbia, feszültség és egymást lépten-nyomon átverő karakterek. Kevin MacDonald egy hangyányit túlpörgeti művét, de ha szórakoztató darabként tekintünk rá, alapvetően nehéz benne kifogást találni.

Still Alice

(Kritika)

Ritkán esik meg, hogy egy Oscar-díjas produkció nem jut el a magyar forgalmazásig, Julianne Moore díjnyertes alakítása viszont kénytelen volt beérni a Titanic fesztiválos szerepléssel. És ugyan jogos, hogy a Still Alice nem reformálta meg a betegségeket célkeresztbe állító díjvadász produkciókat, egy meglehetősen hatásos és tragikus dráma rajzolódik ki a szemünk előtt ennek ellenére is.

Maggie

(Kritika)

Ha már betegség, a Maggie lehetne akár a Still Alice parafrázisa is, azt az egy apróságot leszámítva, hogy a halálos kórral megküzdést napjaink egyik legnépszerűbb témájával, a zombikkal fűszerezi meg, így adva egy új olvasatot a témának. A filmet ugyan mindenki Arnold Schwarzenegger szokatlan műfajválasztása miatt várta, de az igazi sztár Abigail Breslin, aki még az egyre inkább elhalványuló élmény ellenére is emlékezetes eleme marad a produkciónak.

Kilo Two Bravo / Kajaki

(Kritika)

A jelenleg egyszerre két címen is futó brit háborús thriller egy élőszereplős aknakeresőből volt képes egy feszült és megható filmet faragni. Ez az alkotás sem remekmű, viszont ha azt veszem, az alkotói lehetőségeket mennyire beszűkítő koncepcióból született egy ilyen színvonalú darab, mindenképpen dicséretre méltó, amit láthatunk. Aki szerette A túlélőt és utálta az Amerikai mesterlövész pátoszát, az ebben a filmben sem fog csalódni.

The End of the Tour

(Kritika)

Kevés annál függetlenfilmesebb téma van, mint amikor két ember másfél órán keresztül beszélget a négy fal között, de James Ponsoldt legújabb alkotása éppen egy ilyen történetet járat sikerre, mindenfajta erőlködés nélkül. A The End of the Tour figurái viszont nemcsak tetszetős szóvirágokat pufogtatnak, hanem egyaránt esendő és az interjú kapcsán mind saját célokkal rendelkező karakterek, Jason Segel pedig tőle szokatlan átéléssel jeleníti meg az ellentmondásos bestseller-író alakját.

Mr. Holmes

(Kritika)

Bill Condon filmje teljesen más oldaláról igyekszik megmutatni a népszerű karaktert, mint az eddigi feldolgozások - nem akarok belemenni, hogy ez mennyire sikerül, főleg, hogy a Mr. Holmes legkevésbé sem magáról a figuráról szól, hanem olyan örökérvényű témákról, mint az öregedés, hibás döntéseink feldolgozása és elfogadása. Mindezeket a súlyos témákat pedig a rendező képes egy nem túl sötét, sőt, kifejezetten kedves és könnyed körítéssel tálalni.

Turbo Kid

(Kritika)

2015 borzalmasan rossz irányt vett nosztalgiázásának egyik legkellemesebb darabját nem a box office-rekordok környékén kell keresnünk, hanem egy kanadai rendező-trió főként az interneten terjedő filmjében. A Turbo Kid retro-hangulatteremtése ugyan nem jut el a The Guest magasságaiba, viszont egy iszonyúan szórakoztató, kellemesen elmebeteg utazásra kalauzolja el azt, aki ad neki egy esélyt.

Ezen a ponton pedig átadnám a szót FroG kollégának, aki három további filmmel járult hozzá az én jelöltjeimhez:

Cop Car

(Kritika)

Jon Watts fesztiválfilmje egy olyan alkotás, amely mind a felszínén, mind a cselekmény mélyén képes adni valamit. A Cop Car egyszerre kőkemény akciófilm és egyedi felnövéstörténet, ahol két kis srác felelőtlenségből elköti egy velejéig korrupt rendőr autóját, egy kis meglepetéssel a csomagtartóban. Kevin Bacon fantasztikus, élete legjobbjainak egyikét nyújtja, a bozótos, poros – mocskos környezet pedig olyan feszültséget rejt magában, amely a tavalyi évben a párját ritkította. Akciókra, feszültségre és drámára vágyóknak mindenképpen kötelező néznivaló a film.

McFarland,USA

(Kritika)

Az utóbbi évek termése lassacskán elfelejteti velünk az ezerszer ismételt frázist, miszerint a sportfilmek műfaja kifáradt. Szerencsére a zsáner tavaly és tavalyelőtt is olyan filmeket termelt ki magából, amelyek komoly rajongói csettintésre adnak okot, és a McFarland, USA is ezek vonalát erősíti: nem csupán egy nagyszerű, terepfutásról szóló sportfilmmel van dolgunk, hanem kapunk egy nagyszerű emberi történetet, vidám és drámai jeleneteket, valamint rendkívül sok, igazi feelgood pillanatot.

The Lobster

(Kritika)

Jorgosz Lantimosz nem egyszerű eset: előbb egy külvilágtól elzárt családról-, majd a gyászt feldolgozni képtelen emberekről mesélt, most pedig egy olyan disztópikus társadalmat hozott el nekünk, ahol a szingliket bizonyos időintervallum után állattá változtatják. A látszólag nevetséges sztori sokkal több egy egyszerű abszurd komédiánál, sőt, a történetben felsorakoztatott komikus jelenetek is komoly drámát rejtenek. Elhidegült, precíz és sokatmondó film a Lobster, amit leginkább a társadalomkritikus drámák, valamint Lantimosz egyedi stílusára vevők számára lehet ajánlani.

Reméljük, idén is sikerült olyan alkotásokat ajánlani, amelyeket annak idején elkerült a hírverés, és bízom benne, hogy 2016 végén már rövidebb lehet ez az összeállítás - nem azért, mert kevesebb jó film készül, hanem mert nem kell külön felhívni rájuk a figyelmet.