Szóval itt van az a film, amiért Julianne Moore Oscart fog nyerni. Ugyanis egy tipikusan olyan darabról van szó, amiért Oscart szoktak osztogatni a színészeknek és színésznőknek: egy súlyos betegség, és egy teljesen e köré felhúzott dráma, amelyben aztán a főszereplő megcsillogtathatja minden tudását. De attól, hogy a Still Alice tipikus díjvadász mű, még egészen erős élményt tud nyújtani.

Alice Howland (Julianne Moore) sikeres egyetemi professzor, három gyerek édesanyja, és egy tökéletes életet tudhat magáénak. Egészen addig, amíg észre nem veszi, hogy egészen apró dolgokról feledkezik el, eltéved szokásos futása közben, a diagnózis pedig könyörtelenül érkezik: Alzheimere van, méghozzá egy igen ritka fajta, amely 50 éves korban is megtámadja már az embert, és villámgyors leépülést okoz. És pontosan ez is történik, habár Alice mindvégig próbál kitartani és megmaradni régi önmagának.

És valóban nem szól ez a film semmi másról, csak a könyörtelen leépülésről. Nincs benne felemelő küzdelem (mint a rokonítható The Sessions-ben két évvel ezelőttről), nincs benne példamutató kitartás (mint a Mielőtt meghaltamban), egyszerűen csak a betegség különböző stációit követhetjük végig. A forgatókönyv még azon is alig igyekszik, hogy a helyzet kapcsán valami konfliktust vigyen a New York-i mintacsaládunkba, amely egyszerre értékelhető a közhelyek dicséretre méltó elkerüléseként, de akár egyszerű lustaságként is. Mint ahogy az egész mű is hasonlóan ambivalens: egyszerre magában hordozza azt, hogy alapvetően nem halad semerre, és bizonyos jeleneteknél már messziről látjuk, hogy a betegség következő fordulópontja fog éppen következni, ugyanakkor ebben a nemes egyszerűségben rejlik a film varázsa is. A Still Alice hangulata ugyanis pontosan azért mondható kifejezetten erősnek, mert teljesen hétköznapi módon képes megragadni az Alzheimert, mindenféle nagyszabású, hollywoodi körítés nélkül.

Ennek megfelelően pedig Julianne Moore-nak sincsenek olyan nagyjelenetei, amelyet minden valamire való Oscar-jelölttől elvárna az ember, azonban alakítása a maga visszafogottságában is remek, és igazán csak akkor látni, hogy milyen pazar átváltozást vitt végbe, amikor hirtelen egymás mellett látjuk karakterének aktuális és évekkel korábbi énjét. De akármennyire is hatásos ezen a földhözragadtságon keresztül a film, végső soron nehéz elvonatkoztatni attól, hogy összességében nem több a betegség lefolyásának kimerítő, játékfilmes keretek közé szorított bemutatásánál. Ahhoz, hogy igazán maradandó élménnyé váljon számomra, sokkal nagyobb ívű történetre, komolyabb mondanivalóra lett volna szükségem, de ahogy fentebb pedzegettem, ez könnyen el is ronthatta volna az élményt.

Mindenesetre akárhogy is állok hozzá, a Still Alice nem egy kiemelkedő film, de megbánni senki sem fogja, ha megnézi. Kifejezetten nem tesz hozzá a hasonló stílusú drámák örökségéhez, azonban ettől még nem rossz élmény, valahogy úgy, mint A mindenség elmélete az életrajzi darabok között.

7,5/10