A háborús filmek sok esetben szolgálnak egyfajta tisztelgésként a hősök előtt, főleg, ha igaz történeten alapulnak. És nagyon vékony a határvonal ilyenkor filmművészeti alkotás és öntömjénezés között. Éppen ezért kifejezetten kíváncsi voltam, az elmúlt időszakban nem túl sok háborús tragédiát megélő britek mivel fognak előállni: nos, történetesen az elmúlt időszak egyik legegyedibb háborús alkotásával.

Amikor 7 éve a CollegeHumor (valószínűleg az egyre elvetemültebb játékadaptációs ötletek kapcsán) poénkodott egyet az Aknakeresővel, jó eséllyel kiröhögték volna azt, aki azt mondja, ebből még értelmes filmet is lehet készíteni. A Kajaki ugyanis nem szól másról, mint egy szakasz Afganisztánban állomásozó brit katonáról, akik belegyalogolnak egy szovjet időkből visszamaradt aknákkal teli völgybe. És mivel hamar rájönnek, minden mozdulatuk halálos lehet, nincs más választásuk, mint megpróbálni valahogy ellátni a sebesültjeiket és várni az evakuációt.

Magyarul egy olyan háborús filmmel állunk szemben, amelyben (az aknákat kivéve) nincs ellenség, egy puskalövés sem dördül el, szereplőink pedig nagyjából egy 50x10 méteres területen mozognak - és mégis működik. A Kajaki mindent arra az egy lapra tesz fel, hogy maximálisan kiaknázza az ebben a szituációban rejlő feszültséget, és ez alapvetően sikerül is. A film közben rendre azt vettem észre magamon, hogy amikor valaki megmozdul, önkéntelenül is összerezdülök, várva az újabb robbanást, Paul Katis rendező pedig jó érzékkel rá is játszik erre. Sokszor hosszan követi a szereplők mozdulatait, a fontos fordulópontokat pedig felvezetés nélkül dobja elénk, így nézőként tényleg el lehet hinni, hogy bármelyik pillanatban élesedhet egy akna.

Ez a visszájára is üt, amikor az utolsó fél órában tulajdonképpen már mindenki csak egy helyben ül, és a háborús filmekben megszokott bajtársias-haldoklós párbeszédeket halljuk csak, ráadásul a forgatókönyv kb. 15 szereplőjéről egyszerűen esélytelen volt addig annyit megtudnunk, hogy ezek a kis érzelmi töltetek hassanak is (éppen csak a név-arc párosítások sikerültek nekem a film végére). A lezárás tehát valamennyire csalódást keltő az addig látottakhoz képest, de be kell látnom, a Kajaki (stílszerűen fogalmazva) egy olyan harcot vesztett el ezzel, amit esélye sem volt megnyerni.

Ugyanis egy egyáltalán nem filmvászonra való történetből próbáltak meg filmet forgatni az alkotók, és azért minden dicséret megilleti őket, hogy ez ilyen sokáig és ilyen remekül működik. Éppen ezért a Kajaki még azoknak is ajánlott, akik inkább szeretik A túlélő-féle adrenalin-hullámvasutakat, azoknak pedig végképp, akik ezt a hősmotívumot szeretnék egy nagyon szokatlan formában tálalva látni.

7,5/10

A Kajaki teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán