Az idei nyár után már meg sem lepődik senki, hogy a filmvilágot lassan egyre jobban a soha fel nem növő geekek gyerekkori nosztalgiája dominálja. Azonban ha kicsit kitekintünk a nagy stúdiók pénzcsinálói mögül, láthatjuk, hogy 30 éves brandek újraélesztésén kívül léteznek olyan művek is, amelyek ténylegesen a stílust, a korszellemet próbálják megidézni, nem csak egy jól csengő nevet leporolva megfejni a nézőket. A The Guest tavalyi stílusegyvelegét, a Kung Fury végtelenül cinikus fél óráját nehéz lenne egyetlen konkrét címhez kötni, viszont minden Jurassic Worldnél és Terminátornál jobban adták vissza azt, amire nézőik vágytak. Ebbe a sorba érkezett most a Turbo Kid, egy egészen új utat nyitva meg trendben.
Ennek megfelelően azon meg sem kell már lepődni, hogy a sötét, posztapokaliptikus jövő 1997-ben kap helyet, és ebben a világban él tinédzser főhősünk (Munro Chambers), egyedül küzdve a túlélésért. Amely nem olyan egyszerű, tekintve, hogy a vidéken minden vízkészlet szennyezett, és a kegyetlen hadúr Zeustól (Michael Ironside) szerezhető csak be tiszta víz. Főszereplőnk pedig pont vele akaszkodik össze, mivel Zeus egyik csatlósa rabolja el újdonsült barátját, a kissé fura, de nagyon jóindulatú Apple-t (Laurence Leboeuf).
Amiben ez a film különbözik például a fent említett két darabtól, hogy nem konkrét megoldásokat emel át, hanem egy sokkal általánosabb érzetét szeretné visszaadni a harminc évvel ezelőtti mozgóképes világnak - és hogy milyen volt annak nézőjének lenni. Persze visszaköszönnek benne olyan B-klasszikusok a két évtized fordulójáról, mint a Hardware vagy a The Blood of Heroes (na meg Mad Max minden mennyiségben), de alapvetően a Turbo Kid nem vesz át ezekből sem stíluselemeket, pusztán az atmoszférából kölcsönöz. Ennek a legnagyobb része pedig nem is az utalásokban rejlik, hanem abban, hogy a főszereplőn keresztül egy elképesztően gyermeki nézőpontban mozog mindvégig az alkotás, nemcsak a kort adván vissza, hanem azt is, milyen volt 8-10-12 évesen ezeket a produkciókat nézni. Hősünk olyan rajongással vegyes imádattal fordul az őt körülvevő világhoz, mintha nem is szereplő, hanem a tévé előtt karfát szorongató néző lenne, aki alig várja, hogy délután, a barátaival való játszadozás során ezek az alakok visszatérhessenek a képzeletében. Ezért kaphatnak kitüntetett helyet a történetben a képregények, ezért vértezi fel a forgatókönyv a meglehetősen véresen ábrázolt posztapokaliptikus világot egy olyan naiv bájjal, amely teljesen elsimítja az összes élét ennek a kegyetlenségnek. És ugyanezért modoros egy kicsit minden színészi alakítás, ezért fordulnak elő a cselekményben néha egészen elvetemült elemek, amelyeket egy ifjúsági mozi mélységére húznak fel az alkotók.
Ilyen szempontból kicsit gyermeteggé és nehezen élvezhetővé válik a film, jó párszor átlép azon a határvonalon, ahol már nem bájos, hanem inkább bugyuta, mint hogy az illúzió részeként kénytelen néhány mai szemmel nézve már vállalhatatlan cselekményelemet is magával hozni. Az ugyanakkor kifejezetten tiszteletre méltó a produkcióban, hogy (a Kung Furyvel ellentétben) külsőségeiben nem, hanem csak hangulatában akarja ilyen módon megidézni az általa választott kort. Annak ellenére, hogy nagyjából egy elhagyatott bányában, egy hasonlóan magára hagyott gyártelepen és a kettőt összekötő úton forgatták, megoldásain legkevésbé sem érződik a gagyiság, sőt, vizuálisan nagyon is tetszetős lett a produkció - a magával ragadó szintetizátoros zenéről nem is beszélve. Márpedig egy biciklis üldözést nehéz úgy összerakni, hogy ne úgy nézzen ki, mintha egy rakás 14 éves akarna filmet forgatni, de a Turbo Kid alkotói remek érzékkel ragadják meg művük kisszerűségében azokat az elemeket, amelyek látványos vonásokká tudnak válni a vásznon.
Az alkotás során időnként fel-fel bukkanó elvetemült brutalitás, és a főként erre épülő fekete humor pedig jó néhány emlékezetes pillanattal szolgálnak (a pool party jelenet számomra instant klasszikussá vált), szerintem sokkal maradandóbb film lehetett volna a Turbo Kidből, ha ezt a vonalat képviseli. Igaz, amellett is lehet érvelni, hogy pont a gyermeki perspektívával erős kontrasztot képező 18+-os gyilkolómódszerek adják meg a mű sava-borsát, és teszik egy utánozhatatlan stílusú darabbá.
Mindenesetre az összképet nézve a Turbo Kid inkább egy végtelenül profi stílusgyakorlat, mint egy kiemelkedő film. Látva, hogy milyen remek érzékről tette tanúbizonyságot, abban biztos vagyok, hogy rendezői később más produkciók élén valami igazán nagyot alkothatnak, ez a film azonban sem szórakoztató jellegében, sem mélységeiben nem üti még meg azt a mércét, amely többre nemesítené egy kellemes, egyszernézős darabnál. Ami persze bőven tökéletes, ha valaki mindenáron a saját gyerekkorát akarja újraélni.
7,5/10
A Turbo Kid teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
