Néha magam is bajban vagyok, mit várjak egy animációs filmtől. Az tagadhatatlan, hogy elsősorban a fiatalabb közönségre pozicionálják ezeket az alkotásokat, ugyanakkor a közmegegyezés szerint mégiscsak azok a jó darabok, amelyeket a felnőttek vagy az említett gyerekek később felnőve is élvezni tudnak. Ezt a kettősséget pedig ritkán tudják jól megvalósítani, legtöbbször az alkotás felváltva próbál egyik és másik oldalnak is adni valamit. Jorge R. Gutierrez műve ezt a gordiuszi csomót vágta ketté azzal, hogy nem kifejezetten gyerekeknek készült, hanem inkább gyereklelkű felnőtteknek.

La Muerte (Kate del Castillo) és Xibalba (Ron Perlman) a holtak világa két részének urai: előbbi a vidám és élettel teli Emlékezettek földjének királynője, utóbbi pedig a szürke és magányos Elfeledettek világának irányítója. Éppen ezért nincs is a helyzet Xibalba ínyére, és fogadást köt társával, amelyet ha megnyer, helyet (világot) cserélnek. A tét pedig nem más, mint hogy egy mexikói kisvárosban ki nyeri el a meseszép Maria (Zoe Saldana) szívét két gyerekkori barátja közül: a romantikus vénával rendelkező torreádor, Manolo (Diego Luna) vagy a hősies, de kissé önző katona, Joaquin (Channing Tatum). Xibalba a győzelem érdekében akár még csalni is hajlandó, ha pedig a holtak ura teszi ezt, az a halandók számára tényleg élet és halál kérdése lesz.

Ebből is látszik talán már, hogy animációs film létére ez a mű nem éppen a legszívderítőbb témával foglalkozik, Gutierrez azonban mégis képes a halált és az alvilágot egy olyan elegáns bájjal és szerethető vonásokkal felruházni, hogy mindezt kiegyensúlyozza. Ez az elbűvölő hangulat határozza meg a történetet és a karaktereket, a stílusos animációt, a humort és gyakorlatilag mindent ebben a produkcióban. Ezt fűszerezték meg az alkotók a jól eltalált mellékszereplőkön keresztül remek (és kifejezetten az idősebbeknek szóló) humorral, mariachi stílusra adaptált slágerekre alapozó zenével és fenomenális szövegekkel. (Ezek között egyébként rengeteg popkulturális utalás van az Anchormantől a "Come at me bro!" mémen át egészen Ice Cube önreflexív megjegyzéséig, úgyhogy érdemes odafigyelni.)

Ezekre az apróságokra egyébként szükség is van, mert a felszín alatt a The Book of Life tulajdonképpen a zsáner bevett gyakorlatát adja elő: a mesék klasszikus szerelmi háromszöge mellé megkapjuk a Pixar-filmekből jól ismert "Járd a saját utad!" tanulságot, és bár a forgatókönyv kétségkívül ügyes ezek ábrázolásában, időként számomra az élmény hajlamos volt veszíteni az erejéből. Már csak azért is, mert ennek a két szálnak az összefűzése kissé súlyos a rövid cselekmény számára, így a mű igazi varázsát jelentő mellékkarakterei, valamint eszeveszett humora csak időszakosan kapnak teret.

Nem feltétlenül fog tehát maradandó élménnyé válni a film, de ha az alkotás gerincét adó elemek nem is a legbravúrosabbak, mindezt sikerült egy olyan végtelenül aranyos és szórakoztató köntösbe csomagolni, hogy egy darabig biztosan emlegetni fogjuk. Éppen ezért mondanám azt, hogy bár valószínűleg gyerekszemmel is működőképes ez a darab, igazi élményt azoknak jelenthet, akik felnőttként, de gyerekszívvel tudnak hozzáállni.

8,5/10