A Cop Car minden bizonnyal eltűnt volna 2015 közepesen sikeres fesztiválfilmjei között, ha néhány hete nem jelentik be, hogy a rendező, Jon Watts fogja irányítani az első közös Marvel-Sony Pókember filmet. Elég nagy bizalomra vall egy olyan filmesnek odaítélni egy ekkora (és ilyen hányattatott sorsú) produkciót, akinek egyelőre egy ilyen apró indie-mozi a legnagyobb eredménye, de például Colin Trevorrow is igazolhatja, hogy minden további nélkül lehet egymás után Sundance-győztest és aranytojást tojó blockbustert rendezni. (Még ha ezzel mi nézők nem is jártunk annyira jól.) A Cop Car és egy Pókember között sem látok sokkal több párhuzamot, hacsak azt nem, hogy Watts egy felnövéstörténetként szeretné majd megrendezni, és egy dologra nagyon ráérzett már ebben a filmben is: hogyan hozzon létre remek gyerekkaraktereket.

Watts filmjének témája egy klasszikus ifjúsági kalandfilm is lehetne: két srác otthonról elbandukolva egy gazdátlan rendőrautóra talál, és ha már ott vannak, úgy döntenek, elviszik egy körre. A probléma csak annyi, hogy a kocsi egy meglehetősen tisztességtelen seriffhez (Kevin Bacon) tartozik, aki ennek megfelelően semmilyen eszköztől nem riad vissza, hogy visszaszerezze a rendőrautót - és ami benne van.

A spielbergi romantikus mozi ezzel pedig rögtön szerte is foszlik, ugyanis Watts a gyermeki nézőpont ellenére sem köntörfalaz, amikor a velük szembeállított felnőttek romlottságát kell ábrázolnia, ezzel pedig rögtön egy sehová sem sorolható egyveleget alkot, amelyben egyszerre van meg a Fargo fekete humorral kevert noirja, valamint egy ifjúsági film bájos naivitása. A rendező azzal is igyekszik egy különleges miliőt teremteni, hogy sem térben, sem időben nem ragadja ki a cselekményt a kihalt préri országútjairól, a konkrét események előzményei, a szereplők háttere egy-két képsorból vagy félmondatból rajzolódik ki előttünk homályosan, és igazából nincs is szükségünk ezekre az információkra.

A két főszereplő és az őket üldöző rendőr ugyanis annyira természetesen illeszkednek ebbe a közegbe, hogy már egyetlen gesztusuk, megnyilatkozásuk tökéletesen jellemzi őket, a három színész pedig jól érez rá, hogy nem kellenek látványos alakítások ahhoz, hogy jól kirajzolják ezeket a karaktereket. Ritkaságszámba mennek az olyan filmek, ahol a gyerekszereplők nem idegesítő rinyagépek és lebutított felnőttek, hanem valódi, együgyű, még kifejletlen személyiségek, azonban a Hays Wellford - James Freedson-Jackson párost nézve mindvégig az volt az érzésem, hogy önfeledten játszó gyerekeket látok, nem pedig a fejükbe kétségbeesetten bebújni próbáló forgatókönyvírót.

Azonban ezzel együtt sem mondható teljes élménynek a Cop Car, leginkább azért, mert jellemző módon egyáltalán nem elég a másfél órás játékidőre, amit magában hordoz. Már az első percektől tulajdonképpen csak a nagy végső összecsapásra várunk, amely felé haladva eléggé komótosan eszkalálja csak Watts az eseményeket. A szűk 90 perc is éppen csak úgy jön össze neki, hogy (elsősorban stílusos kameramozgásaira hagyatkozva) igyekszik hosszasan megkomponálni az egyes momentumokat, azonban ezek jelentősen próbára tették a türelmemet. Különösen a seriffel foglalkozó epizódoknál éreztem úgy, hogy lényegileg annyit nem tettek hozzá a karakterhez, mint amennyi hangsúlyt kaptak, de ha igazán kegyetlen akarok lenni, akkor tulajdonképpen ezt a mű bármelyik jelenetéről elmondhatom.

Egy jó ötlet, egyedi atmoszféra, kiváló alakítások - ezek mind pozitívumai a Cop Carnak, ugyanakkor egy egész estés film formájában már döcögős és fárasztó tud csak lenni ez a történet. Az viszont biztos, hogy Wattsnak jó érzéke van karakterei megkomponálásához, és ebből egy olyan alkotás, amelyben nem csak 40 percnyi anyag van, nagyon sokat profitálhat.

7/10

A Cop Car teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán