2015 sem volt mentes olyan filmektől, amelyeknek sokkal kevesebb figyelem jutott, mint amennyi minőségük alapján kijárt volna nekik. Jó néhányról megemlékeztünk már toplistáinkban, de ahogyan arra eddig is ügyeltem, ezúttal sem szeretnék elmenni azok mellett az alkotások mellett, amelyeket ilyen formában nem tudok kiemelni. Idén is összeszedtük tehát az év keveset emlegetett és még kevesebbet nézett darabjait, méghozzá összesen 25-öt, két listában közreadva: most először 10 darab, mozikban is vetített produkciót ajánlok a figyelmetekbe, hamarosan pedig 15, még csak hazai premiert sem kapott alkotás csatlakozik hozzájuk egy további összeállítás keretében. Ismét felhívnám rá a figyelmet, hogy azok a produkciók, amelyek Werewolfrulez horroros toplistájában, Power legjobbjai vagy az enyémek között helyet kaptak, már nem fognak itt még egyszer szerepelni, de azért így is voltak bőven olyan produkciók a hazai filmszínházakban, amelyek érdemtelenül sikkadtak el:

Parkoló

(Kritika)

A magyar film finoman szólva is felemás éven van túl, akár a minőséget, akár a nézettséget veszem alapul, a Parkoló azonban azon kevés hazai darabok közé tartozott, amelyek esetében ez a kettő nem vágott egybe. Miklauzic Bence műve egyszerre egy profi thriller és hatásos karakterdráma, a felütése viszont sajnos erősebb, mint a lezárása - talán ezért is maradt el az a szájreklám, amely Lizát vagy Sault százezer nézőig repítette. Viszont legalább feleekkora közönséget a Parkoló is megérdemelt volna.

The Duke of Burgundy

(Kritika)

Hiába próbálta boldog-boldogtalan A szürke 50 árnyalata hype-jának maradékán felvezetni Peter Strickland hazánkban forgatott alkotását, a kendőzetlen szexualitás a Duke of Burgundyt már nem adta el. Ami valamilyen szinten végül is nem kár, hiszen nem is egy plázaprolikra belőtt sexpolitationről van szó, hanem egy meglehetősen érdekes és értékes gondolatokat megfogalmazó párkapcsolati drámáról - de még rétegfilm létére is nagyon elsikkadt ez a mű.

Taxi Teherán

(Kritika)

A filmezéstől eltiltott iráni rendező, Jafar Panahi gerillamozija Berlinale-győzelmével a Titanic fesztiválozóinak fantáziáját annyira megmozgatta, hogy az Uránia nagyterme teljesen megtelt a vetítésén, hónapokkal később esedékes nyári premierjét viszont már korántsem övezte ekkora siker (bár talán eleve nem túl helyes egy darab moziterem megtöltését komoly eredményként beállítanom). A Taxi Teherán kissé egyenetlen produkció, de a filmezés határait feszegető megoldásai miatt az év legérdekesebb filmélményei között a helye, és éppen ezért vétek lenne kihagyni.

Mocsárvidék

(Kritika)

A mindenki által csak a spanyol True Detective-ként emlegetett krimi ugyan minőségével nem egészen érdemelte ki ezt a párhuzamot (bár ez attól függ, az első, vagy a második évadhoz hasonlítom), de igényes atmoszférateremtésével és a Franco-diktatúra fojtogatásának vizuális megjelenítésével kétségkívül egy hatásos krimiről van szó. Lévén, hogy a műfaj jelenleg erősen haldoklik mozgóképes téren (az angolszászoknál pedig különösen is), a zsáner rajongói számára mindenképpen egy ajánlott darab.

Az Ő nevében

(Kritika)

A lengyelek évről-évre megörvendeztetnek minket egy-egy kiváló alkotással, az pedig különösen is pikáns, hogy az az ország készítette el ezt a szexuális és egyházi tabukat feszegető produkciót, ahol a katolikus hagyomány Európában az egyik legerősebb. De Az Ő nevében nemcsak a tabudöntögetésről szól, hanem egy kiváló karakterdráma is, amely talán mindenki segíthet elgondolkodni az őt gúzsba kötő társadalmi normákon.

Phoenix bár

(Kritika)

Sok helyen az év legjobbjai között tartják számon, és bár ebben jelentős mértékű sznobizmust is fel lehet fedezni sokszor, a Phoenix-bár értékeit én sem tudom vitatni. Christian Petzold az év egyik legerősebb drámáját hozta össze, igaz, ezt pont annyira kidolgozatlanul és egy helyben járva, hogy a legjobbak közé már ne férjen be. Ettől függetlenül műve hálás darab azok számára, akik nem könnyed szórakozásra vágynak.

45 év

(Kritika)

Andrew Haigh drámája egy házasság szétszakadásáról nem éppen a legkönnyebb filmélmény stílusának köszönhetően, de a figyelmes néző észreveheti azokat az apróságokat, amelyek naggyá teszik. Visszafogott (néha már talán túlságosan is), csendes darab, amely azonban éppen ezért lehet egy szokatlan kihívás és egy érdekfeszítő mozi az erre fogékonyak számára.

Aferim!

(Kritika)

Egy egészen formabontó alkotás Romániából, amely szórakoztató cinizmussal ragadja meg a 200 évvel ezelőtti Balkán középkorias viszonyait. Az Aferim! egy szokatlan, ugyanakkor veszettül izgalmas tragikomédia, amely egyszerre ábrázol hihetetlen alapossággal egy letűnt kort, és ragad meg ezen keresztül egészen a mai napig létező jellegzetességeket.

A kígyó ölelése

(Kritika)

A film, amely közel sem annyira bizarr, mint amilyennek kinéz - nagyjából így foglalhatnám össze Cirro Guerra spirituális kalandfilmjét. Amely azért így is elég messzire evez a mainstreamtől, de a gyarmatosítás okozta sebeit bemutató tragédiaként, és az amazóniai indián kultúra gondolkodásának bemutatásaként is megállja a helyét - igaz, a kettő keverékeként már egy fokkal kevésbé.

A Beliér-család

(Kritika)

Idén a francia filmművészet meglepően értelmes alkotások sorát szállította, többek között a Beliér-család bájos és szívhez szóló történetét. A film elsőre talán a fogyatékosságról szóló tanmesének tűnik, de valójában sokkal inkább egy klasszikus felnövéstörténet, egy új, és egyben az üzenetét jelentősen felerősítő köntösbe csomagolva. Egy nagyon kellemes és érzelmes mozi.

Számos olyan produkció volt még, amelynek kapcsán úgy éreztem, nem kapták meg a nekik kijáró figyelmet, de mivel nézőszámuk akár egyenként is több volt, mint a fentebb felsorolt daraboknak összesen, ezért csak említés szintjén venném elő őket: az Életrevalók rendezőpárosának új filmje, a Samba messze nem tudta megközelíteni előző sikerüket, de az európai vígjátékok átlagos mutatóit nem múlta alul. A Víkend nagyjából hasonló eredménye nagy bukásként ragadt meg a köztudatban, azonban az év utolsó harmadának filmalapos produkcióinak még csúfosabb teljesítménye mellett csak azt sajnálhatjuk, hogy a közönség nem volt vevő egy jó hazai műfaji filmre. Russell Crowe rendezői bemutatkozása, az Akihez beszél a föld (The Water Diviner) sem mozgatott meg sokakat, ugyanakkor ebben valószínűleg közrejátszott az is, hogy hozzám hasonlóan már akkor letöltötték, amikor a magyar premierről még csak hallani sem lehetett. 

De ennyit a magyar mozik legalulértékeltebb attrakcióiról, és most a torrenteket izzítva vessük tekintetünket azokra a darabokra, amelyek idáig sem jutottak el - nemsokára jön 15 figyelemre méltó darab a mozibemutatók világán kívülről.