Feltételezem, nem sokan indítottatok túlterheléses támadást mozihálózatok ellen, hogy hónapokkal előre megvegyétek a jegyeteket erre a filmre, hiszen ahogy azt már az első pillanattól látni lehetett, Ciro Guerra produkciója meglehetősen rétegmozi. Ugyanakkor mégsem mondanám rá, hogy nagyon elszállt művészfilm lenne, sőt, tulajdonképpen a legkevésbé sem olyan darab, amelyet garantáltan csak a nézők egy bizonyos kategóriája fog élvezni. Sajnos részben abból eredően, hogy szerintem maga Guerra sem tudta pontosan, milyen darabot szeretne rendezni.

Theodor Koch-Grünberg (Jan Bijvoet) Amazónia-kutató már halálos betegen érkezik a magányosan élő bennszülött Karamakatéhoz (Nilbio Torres), abban a reményben, hogy ő majd segít neki megtalálni a minden bajára gyógyírt jelentő virágot, a yakrunát. Az indián hosszas vonakodás után csak azért ajánlja fel a segítségét, mert így esélyt kap arra, hogy megtalálja halottnak hitt népe tagjait, ezzel pedig egy különleges utazás kezdődik meg a folyó mentén. Amely évtizedekkel később megismétlődik, amikor egy amerikai kutató (Brionne Davis) hasonló kéréssel állít be az időközben megöregedett Karamakatéhoz (Antonio Bolivar)...

Feltételezem, senkinek nem lövök le túl nagy poént azzal, hogy A kígyó ölelésében nem Indiana Jones-féle ereklyevadászatra kell számítani, hanem egy sokkal sajátosabb és beskatulyázhatatlanabb élményt jelent ez a film. Ciro Guerra műve igyekszik inkább belső, mint külső utazásra tenni a hangsúlyt, Karamakate iránymutatása mellett ugyanis mindkét kutató kénytelen feladni a fejlett világból hozott beidegződéseit, és nemcsak alkalmazkodni a dzsungelhez és a természeti népek világához, de valamilyen szinten eggyé is válni azzal. El kell ismernem, az alkotásban pont ugyanannyira túlmisztifikáltan hangzik ez, mint ahogy itt le van írva, a rendező ugyanis szereti egyfajta kozmikus gondolatisággal felruházni Karamakate szavait, azonban ha nem spirituális igazságokat pufogtató bölcsként, hanem egy különleges világ részeként tekintünk a karakterre, helyükön lehet kezelni ezeket a pillanatokat is.

A kígyó ölelése világa ugyanis rendelkezik egy lenyűgöző, szuggesztív atmoszférával, és ennek valamennyire része, hogy utazóinkkal együtt legtöbbször mi is alig értjük, milyen szituációkba csöppenünk a folyó partjára lépve, egyetlen útmutatásunk pedig egy magányos indián, aki talán még azt sem tudja, merre van az úticélunk. Ebbe az alaphangulatba belehelyezkedve Guerra nem tud olyan bizarr jelenetet komponálni, amely ne lenne magával ragadó, és amely kilógna a képből, ahogyan módszeresen rajzolja meg Amazónia mikrokozmoszának újabb és újabb szeleteit.

Azonban a színek mintha nemcsak a képből, hanem magából az élményből is eltűntek volna. A kígyó ölelése egyszerre lavíroz egy már-már természetfilmszerű stílus és egy képileg némileg megfoghatatlan belső utazás hallucinatív lenyomata között, de két (egymától alaposan távol tartott) idősíkjából összeszövődő története, kimért kameramozgásai egy olyasfajta mechanikusságot sugároznak magukból, mintha Ciro Guerra sosem döntötte volna el 100%-ig, mit akar kihozni a koncepciójából, és az idő nagy részében csak úszott az árral. Műve ugyan jól funkcionál egy letűnt világ mementojaként, de nem tér ki eléggé minden részletre ahhoz, hogy igazán magával ragadó legyen (ld. ezzel szemben az Aferim!-et), elvetemült művészfilmes tripként tekintve rá pedig túlságosan is földhözragadt pillanataiból csapong át egészen álomszerű motívumokba. Helyenként leginkább csak az utazás ürügyén összefűzött epizódjai egyszerre adják ki tehát az indián kultúra halálának naturalisztikus krónikáját és egy spirituális énkeresést, de ezek nem egymást erősítő vonulatok a filmben, hanem egy zavarba ejtő kettősséget képviselő vonulatok egy olyan koncepcióban, amely nem képes túlnőni a részein.

Nyilván lehet szeretni A kígyó ölelését azért, mert a legkevésbé sem egy olyan világot képvisel, amelyet a mainstreamben megszokhattunk (és ennek megfelelően használható arra is, hogy megmutassuk, mi mennyire felülemelkedtünk a közönséges darabokon...), de tartózkodnék attól is, hogy művészfilmként állítsam be. Főhőseihez hasonlóan ugyanis kissé ez a produkció is megragadt két világ között, és bár rengeteg olyan gondolata és pillanata van, amely még sokáig velünk fog maradni, Ciro Guerra ezt nem tudta egy tökéletesen megfogalmazott történetben elmesélni.

7,5/10

A kígyó ölelése teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán