Az őszt mozis szempontból (a rengeteg borzasztóan erős alkotás mellett) már csak azért is érdemes várni, mert néha észre sem vesszük, mennyire el tudja tompítani agyunkat (és nézői érzékelésünket) a popcornmozi-áradat. Persze optimális esetben egy filmrajongónál nincs szerepe az ilyen szezonalitásoknak, a 45 év azonban mégis felkészületlenül ért abból a szempontból, hogy a Terminátor: Genisys-ek és Bosszúállók rutinjába belesüppedve régen találkoztam már egy olyan alkotással, amely lényegesen több odafigyelést és gondolkodást igényel. Hozzáteszem, ez azért nem válik minden esetben a film előnyére...

Kate és Geoff Mercer (Charlotte Rampling, Tom Courtenay) már 45 éve házasok, és éppen évfordulójuk nagyszabású ünneplését tervezgetik, amikor váratlan levelet kapnak. A levélben az áll, hogy Svájcban megtalálták Geoff 50 éve tragikus körülmények között elhunyt barátnőjének holttestét egy gleccser olvadásának hála. Bár a férfi soha nem titkolta az esetet, újra felszínre kerülve ez egy fájdalmas pontot érint kapcsolatában Kate-tel, sőt, szép lassan alapjaiban rendíti meg azt.

Valószínűleg senkiben nincs kétség afelől, hogy nem Andrew Haigh mozija lett volna az ősz nagy akciófilmes sikere, azonban még ennek tudatában is megdöbbentett, mennyire csendes és emberi, amit ebben a drámában láthatunk. A rendező nemcsak a efféle művekben néha túláradó emocionális tölteteket csavarta minimumra (valahogy úgy, ahogy egy 45 éve házas pár is nagy kontrasztot jelent az ifjú szerelmesekhez képest), de ezzel együtt igyekezett minden filmszerű túlzást is kiölni, és a lehető legélethűbben megrajzolni hőseit. Annak ellenére, hogy vizualitásában sincs semmi nagyszabású benne, a 45 évet éppen ezért éri meg a nagy vásznon nézni: ugyanis ezt a filmet akkor lehet csak igazán élvezni, ha látjuk benne a szereplők minden rezdülését, elsősorban Kate-ét. Érdemes megfigyelni, hogy Andrew Haigh mennyiszer az ő reakcióból komponálja meg a dialógusokat, éreztetve, hogy itt sokkal kevésbé a szavak fontosak, mint azoknak hatása Kate fejében - és mivel oda nem láthatunk be, ezért Charlotte Rampling pazar játéka különösen is hangsúlyossá és központivá válik.

Ugyanakkor bár szükségszerű, de nagyon nehéz megadni a filmnek ezt az odafigyelést, mert akárhogy is csűröm-csavarom, a 45 év két teljesen átlagos ember drámája, és éppen ezért nagyon kevé vonás van benne, amely önmagában is felkeltené a figyelmünket. Áldás ennek egy ilyen műnek a 95 perces játékidő, mégis a stáblista megjelenésekor mégis azt éreztem, meg lettem fosztva attól, hogy valami valóban súlyos, katartikus esemény történjen. Pedig Andrew Haigh egy percig sem ígért semmi ilyet, és mindig igyekezett művét a lehető legtermészetesebb, legvisszafogottabb mederbe terelni, nagy érzelmek, fordulatok és tragédiák nélkül, karakterei arca mögé rejtve a legfontosabb történéseket. És meg kell vallanom, néha már szégyelltem is magam, milyen hollywoodias csavarokat sejtettem a sztori alakulása folyamán.

Nem egyszerű tehát ez a fajta átállás, ugyanakkor azt sem vitatom, hogy néha túlságosan is sok erőfeszítést igényel a 45 év részünkről, hogy ne fulladjon egy-egy jelenete unalomba, azonban ha sikerül nemcsak nézni, de felfedezni is ezt az alkotást, az jórészt meghálálja ezt az igyekezetet. Ez az ambivalencia viszont bennem csak otthagyta a nyomát: akármennyire is tisztelem azért a rendezőt, hogy úgy akart egy filmélményt nyújtani, hogy abban nincs semmi filmszerű, szeretni ezért nem tudtam maradéktalanul művét.

8/10

A 45 év teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán