A Filmalap hosszas nekiveselkedés után megindult, hogy behozza az utóbbi évek lemaradását, így lassacskán már minden hétre jut egy hazai darab. De 2015-re mintha már elfogyott volna a szufla ezekből, a Dumapárbaj és a Mancs borzasztó visszhangot kapott, a Parkoló pedig talán kicsit ennek is áldozatául esve senkit sem érdekelt. A Liza, a rókatündér képsorain viszont már elsőre is látszott, hogy akármilyen is lesz a színvonal, abban egészen biztosak lehetünk, hogy nem egy tipikus magyar produkciót láthatunk majd a vásznon. És szerintem a végeredmény minősége miatt sem kell túlságosan aggódni, de azért több szempontból is felemás az élmény.
Liza (Balsai Móni) napjait az őt alkalmazó Márta néni (Molnár Piroska) ápolásával tölti, ebben a bezártságában pedig egyetlen társa egy japán énekes kísértete (David Sakurai). Aki féltékenységében átkot küld Lizára: a japán rókatündér meséjéhez hasonlóan amelyik férfi megkívánja őt, rögtön bizarr halállal lakol. Liza pedig egyre elkeseredettebben és elkeseredettebben keresi azt a férfit, akivel végre megtalálhatja a boldogságot.
Ha valakit már Wes Andersontól is a heveny hányinger kerülget, akkor ettől a filmtől jobb, ha messzire menekül, ugyanis Ujj Mészáros Károly alkotása egyenesen olyan, mintha valaki egyetlen műbe kívánta volna sűríteni az amerikai rendező teljes filmográfiáját. A Liza, a rókatündér egy 70-es évekbe visszalőtt giccsbomba (az utolsó képkockáig igyekeznek a retro illúziót fenntartani), ahol még a szereplőknek is csak olyan neveik lehetnek, mint Ludvig vagy Henrik, a háttérben pedig egy japán Elvis Presley-imitátor táncol folyamatosan a soundtrackben állandóan ismétlődő 3 dal egyikére. Nehéz lenne tagadnom, hogy ez helyenként iszonyatosan modorossá tudja tenni a művet, azonban ez a tömény cikornyázottság azonban mégsem fekszi meg annyira az ember gyomrát, mint amennyire az várható lenne, hála annak, hogy a rendező kifejezetten okos és tetszetős apróságokkal színezi világát.
A filmmel sokkal inkább az a baj, hogy sokszor belefárad a saját manírjaiba, és nem egyszer látjuk ugyanazt a geget ismétlődni a vásznon - különösebb csavar nélkül. Bizonyos poénokkal 5-6-szor is megpróbálkozik a forgatókönyv, a vicces jelenetek narratív összekötése pedig inkább érződik kötelező körnek, mint az élményt valóban támogató elemeknek. Egyedül Reviczky az, aki ötödszörre is úgy tudja előadni ugyanazt a viccet, hogy még akkor is harsányan nevetünk rajta, és ezzel világít rá az alkotás másik alapvető problémájára: rajta kívül egy darab igazán jó komikus nincs filmben. Balsai Móni ugyan kiváló a főszerepben, de a humorforrás esetében kimerül abban, hogy bambán néz és beszél, a többiekből pedig minimálisan sem árad a komikum. Hozzá kell tennem, sokszor a helyzetkomikumokból is éppen elég humor származik, de sajnos ez az alkotás is tipikusan magyar abban a vonásában, hogy színészei nem tudtak felnőni az alapanyaghoz.
Kiegyensúlyozatlan darabnak érzem nagyon a Liza, a rókatündért, amelyben folyamatosan váltják egymást a fenomenális és nagyon lapos részek, a bájos vonások és az undorító modorosságok, de ha a konklúzió kedvéért átlagot vonok belőle, leginkább egy szórakoztató, de nem túl maradandó élményként csapódott le. Természetesen ez erősen változik annak fényében is, hogy ki hogyan áll ehhez a stílushoz, de aki pozitívan állt már az előzeteshez is, az aligha hiszem, hogy csalódna benne.
7,5/10
