Őszinte leszek, kicsit félresikerültnek érzem a tavalyi listát, elnézve azt, hogy mélységes felháborodásuk helyett főként egyetértésüket fejezték ki viszonylag sokan. (De ha valaki szeretne változtatni ezen az arányon, még nyitva áll a lehetőség!) Úgyhogy visszatérő trollkodásunkban idén mindennél jobban igyekeztem már filmek olyan széles skáláját összeválogatni, amellyel lehetetlen nem beletiporni bárki lelkivilágába is. Azt majd meglátjuk a kommenteknél, ez most mennyire sikerült, most viszont következzen az egész összeállítás létét indokló, elmaradhatatlan ars poetica:
"Mert nem az a lényeg, hogy hány százezer ember szórakozott jól a filmeken, és hoztak sokszázmilliós bevételt az alkotóknak.
- Mert nem is az a lényeg, hogy hány százezren tartották ezeket jó filmeknek, és szavaztak erről mondjuk az imdb-n.
- És nem is az a lényeg, hogy a milliós rajongótábor mit gondol a filmekről, amiket kommentekben, posztokban el lehet olvasni a világhálón.A lényeg az, hogy cinikus bloggerek - a kaviárban és homárban turkálva - közöljék, hogy nekik ez se tetszett, meg az se tetszett."
Helyezettek ismét nincsenek (azt leszámítva, hogy az Inherent Vice mögött mindenki csak második lehet), úgyhogy a kötelező köröket letudva bele is kezdenék, méghozzá rögtön a cím meghazudtolásával:
Fear the Walking Dead
(Kritika)
Eredetileg a Daredevilt emeltem volna be a sorozatok világából, de egyrészt igazságtalan lenne belerúgni az egyébként is a sznobok kedvenc céltáblájaként működő Marvel-rajongókba, másrészt részemről is igazságosabb kivesézni a Walking Dead-et övező érthetetlen rajongást, mint olyan embereken élcelődni, akik képesek arról komoly vitákat folytatni, hogy Superman vagy Batman nyerne-e egymással harcolva*. A The Walking Dead spin-offjának esetében viszont nem is az a meglepő, hogy egyesek szeretik, hanem éppen az, hogy nézői többsége (az anyasorozathoz hasonlatosan) fájdalmas utálkozással ült le minden egyes epizódot megnézni. Mondhatni, Robert Kirkmanék (újra) megalkották a sorozatok blockbusterét: senki sem szereti, de mindenki nézi.
* Ha most jelentősebb mértékben felháborodtál azon, hogy de hát ők DC karakterek, akkor valószínűleg te is ebbe a táborba tartozol
Kódjátszma
(Kritika)
A 2015-ös Oscar-díjátadó szerencsés volt abból a szempontból, hogy legalább a legnagyobb díjak besöprői között nem találhattunk hihetetlenül túlértékelt darabokat, azonban így is elég sokkoló, hogy egy arra teljesen érdemtelen film tudott begyűjteni 8 jelölést. Egy ügyetlenül megírt forgatókönyv és egy sablonos rendezés zsákolt egy-egy nominációt, és ez a kettő alapjaiban ásta alá az alkotást, amely le sem tagadhatná, hogy csak a díjak megszerzése érdekében született meg. Ahhoz már hozzászoktunk, hogy életrajzi tucatfilmek garmadája támad meg minket a díjszezonban, de a Kódjátszma még így is övön aluli ütésnek érződik ezek között. A legmaradandóbb húzása pedig az volt, hogy most, hogy a félig teokrácia keretei között működő USA eljutott a melegházasság engedélyezéséig, végre bevezethetjük az Oscarra a white guilt után a heterosexual guilt műfaját is.
Foxcatcher
(Kritika)
Az Oscarra fújt lufiknak elkerülhetetlen sorsuk, hogy durván fél év elteltével a feledés homályába vesszenek, főleg, ha nem jutnak tovább a jelöléseknél. Nekem is engednem kéne ezt a produkciót méltán eltűnni az emlékek ködében, de a Foxcatcher-imádók arroganciája olyan méreteket öltött annak idején, hogy ennek ellenére sem hagynám ki azt a ziccert, hogy belegázoljak az érzéseikbe. Ki gondolta volna, hogy a sznob pózerek idei "Menj Transformerst nézni" igényét nem valami álságos művészfilm, hanem ez az elrontott dráma fogja kiszolgálni. Ugyanis a Foxcatcher dögunalmas esetlegessége, és teljességgel a józan ésszel ellenkező irányba eltolt hangsúlyai pont tökéletes táptalajt adnak a legutolsó fércmunkából is zseniális remekművet faragó , bármit belemagyarázó intellektuális maszturbációnak.
Liza, a rókatündér
(Kritika)
Wes Anderson óta tudjuk, hogy "bizarr stílus = menő", csak azt nem gondolta volna senki, hogy ezt az axiómát egészen szégyentelen mértékig el lehet tolni. Az egy dolog, hogy már a Csudapest kifejezésért járna az instant faszkorbács, de a legnagyobb kérdőjel számomra a film ajnározása kapcsán, hogy az unalomig ismételt slapstick humor és egy stílus következetes képviselése mitől lesz rögtön zseniális? Persze az Üvegtigrisen és Sas Tamáson felnőtt, Adam Sandlert két pofára zabáló magyar közönségnek már egy Wes Anderson-utánzat is maga a filmművészet csúcsa, de mondjuk Franciaországban, ahol kb. minden hétre jut egy hasonló ambíciókkal rendelkező darab, Liza hamar eltűnt volna a süllyesztőben. Ettől függetlenül többnyire szórakoztató és kellemes alkotásról van szó, de igazságtalannak tartom, hogy ilyen filmeket kapnak fel a hazai nézők és kritikusok állandóan, miközben egy Utóélet vagy egy Isteni műszak simán elsikkadhat.
Beépített hiba
(Kritika)
Paul Thomas Anderson műve már azzal is túlértékeltnek számítana, hogy filmként emlegetjük, annyira minimálisan sem működik, semmilyen téren. Nem elég, hogy a forgatókönyv egy borzasztó katyvasz, teleírva cikornyás, de semmitmondó dialógusokkal, hanem még vizuálisan is annyira iszonyatosan érdektelen produktumról van szó, hogy az sem vesz el sokat az élményből, ha történetesen nem nézel oda. Még azzal sem tudom megvádolni, hogy egy szégyentelen alkotói maszturbáció lenne, mert az Inherent Vice ebben a metaforában leginkább úgy néz ki, mintha PTA önkielégítés közben felfedezett volna magán egy érdekes anyajegyet, és inkább azzal foglalkozott volna a továbbiakban. Ezek után az a legmegdöbbentőbb, hogy nemcsak, hogy az értékelések valahol az Imdb Bottom 100 régiói felett járnak, de emberek egyenesen dicsérik is ezt a mozgóképes szörnyszülöttet.
Top Five
(Kritika)
Az amerikai stand-up körbenyalása kezd olyan mértékeket ölteni a sznobok körében, hogy csodálom, nem kapott még külön posztot a Modoros blogon. Az imádottak egyike pedig nem más, mint az a Chris Rock, aki egyetlen értelmes poént nem tudott kipréselni magából filmjében, ráadásul pont saját stand-upja az egész produkció mélypontja. Valamint sajnos valószínűleg ő is sokat halhatta a stand-up esztétáktól, hogy az USA-ban mennyivel tartalmasabb ez a műfaj, így kétségbeesetten próbálta megrendezni a saját Birdmanjét, amiből azonban csak egy kifejezetten öntelt és alig működő film lett. De ugye akkor is jobb, mint a "magyar kabaréutánzat"...
Hamupipőke
(Kritika)
Kezd egyre inkább meggyőződésem lenni, hogy a Disney havi apanázst biztosít az amerikai kritikusok nagy részének, ugyanis a Hős6os Oscarja és a Vadregény felszopása után a Hamupipőke kritikai sikere a harmadik botrányos megmozdulásuk volt három hónap alatt. Természetesen megértem az elvet, hogy a világ még mindig sokkal jobban értékeli a stúdió mesterkélt hazugságmeséit, mint az olyan bátrabb próbálkozásokat, mint amilyen a Demóna is volt (a Holnapolisz meg erősítse a szabályt), azonban nem fér a fejembe, mit lehet egyáltalán nagyra értékelni egy olyan filmben, amelynek annyi az értelme, hogy "légy kedves és bátor". Paulo Coelho beájulna.
Halálos iramban 7
(Kritika)
A Universal részvényesei sokat köszönhetnek Paul Walkernek, ugyanis ha nem szenved halálos balesetet, a filmen valószínűleg egészen más értelemben támadt volna sírhatnékunk. De innetől kezdve beindult a gépezet, ráadásul nemcsak bevételi oldalon, hanem a közönségnél és - kapaszkodjunk meg - a kritikusoknál is. Bizony, azok az emberek, akik az Átlagos Blockbuster láttán oldalakat képesek vinnyogni arról, hogy milyen gödörben van Hollywood, most elaléltak a koherenciának már a látszatát sem keltő forgatókönyvtől és James Wan lélektelen és összecsapott akciójeleneteitől. Nos, ha akarjátok tudni, miért esik egyre lejjebb a filmgyártás színvonala, pontosan azért, mert az ilyen filmeket képes bárki is isteníteni. (És mert az átlag mozinéző már a Mad Maxhez is hülye, de ez már más tészta.)
A tenger dala
(Kritika)
Amikor kihirdették az Oscar-jelölteket, sokan értetlenkedve kapták fel a fejüket, hogy mit keres ez a semmiből jött ír darab A Lego-kaland helyén. (Már akik egyáltalán tudták, hogy ír, és nem kínai, mint azt pl. egy-két szavazó gondolta...) Néhányan pedig azután is így maradtunk, hogy megnéztük, ugyanis bár A tenger dala gyönyörű film (a szó legnemesebb értelmében, ahogy mozgóképre lehet használni), mégis annyi üresjárattal van tele, hogy sokkal inkább azt venni észre rajta, elveszik saját világában. A legkevésbé sem vitatom a minőségét, de egyáltalán nem tartom kiegyensúlyozott és kerek alkotásnak.
Jurassic World
(Kritika)
A Furious 7 sikerére még ott volt kifogásként Paul Walker emléke, itt azonban már nincs semmi mentség. Meg voltam győződve róla, hogy a nosztalgiasznobizmus az eddig megszokott módon fog eljárni a Jurassic World esetében is: miután az első előzetestől mindenki elélvezett (hiszen ugyanaz, mint az eredeti), a filmről már csalódottan fognak kijönni (hiszen azért mégsem ugyanaz). Lehet, hogy a két eleve nem túl patinás folytatás a bűnös ebben, de Colin Trevorrow alkotása egyáltalán nem azt a bánásmódot kapta, ami egy Spielberg klasszikusának hulláját Frankenstein szörnyeként újra összefércelő és újjáélesztő szörnyszülöttnek kijárt volna. A 20 éves beállítások agyonhasználása és lélektelen egymás után pakolása, a papírvékony karakterek megdöbbentően széles közönségre találtak, és az már csak a hab a tortán, hogy a mozipénztáraknál is.
Kész katasztrófa
(Kritika)
Az egyik legtúlértékeltebb kortárs rendező aktuális filmje hol máshol is szerepelhetne, mint ebben az összeállításban? Hiába hiányzik a szokásos csapat, hiába nem Seth Rogen füvezésével van megtöltve az alkotás, pontosan olyan apatowi módon túlgondolt és lapos, mint bármi más a rendező életművéből. De ez talán egy kicsit degradáló a többi Apatow-műre nézve, elvégre egyik sem volt olyan fárasztó, mint a Kész katasztrófa végeláthatatlan és agyonbeszélt jelenetei. A látszólagos érettség azonban ismét működött, a kritikusok nagy része lelkesen adta elő, hogy mennyivel jobb ez a valódi problémákkal foglalkozó dramedy, mint egy taplóvígjáték...
A fekete múmia átka
(Kritika)
Ahhoz képest, hogy mennyire népszerű írónk volt, Rejtőhöz alig merünk nyúlni filmes téren - de ha A fekete múmia átkát nézzük, érthető, miért. Madarász Isti ugyan egy tisztességes tévéfilmet pakolt össze, de a forgatókönyv bugyuta burleszkje (amely még a legklasszikusabb Rejtő-poénokat is képes volt kiherélni) feleakkora ovációt sem érdemelt volna, mint amekkorát kapott. Igaz, ha a magyar komédiák átlagos színvonalából indulunk ki (Dumapárbaj és társai), érthető a sok dicséret, de alapvetően nem azzal kéne a magyar filmeseket motiválni, hogy az első közepesen jó darabtól teljesen elájulunk.
Kötéltánc
(Kritika)
Zemeckis műve azt az elemi erejű bugyutaságot és semmilyenséget testesíti meg, amely miatt szívből lehet gyűlölni Hollywoodot. Egy pár perces (és korántsem korszakalkotó) IMAX-bemutató kedvéért összerakott két órás maszatolás, amely (részben értelmes tartalom hiányában) annyira hülyére veszi nézőjét, hogy még legegyszerűbb jeleneteit is erőszakosan a szájába akarja rágni. Mindezt pedig egy különösen is gusztustalan marketingkampány koronázta meg, amely óriási kamuzással azt próbálta beadni, hogy emberek tömegének támadt hányingere az egyébként cseppet sem szédítő élménytől. (Azt már inkább el tudom képzelni, hogy a film színvonala váltott ki ilyen reakciókat.) Fel nem foghatom, az amerikai kritikusok 85%-a mit látott ebben a produkcióban, de valószínűleg a valódi történelmi ikonok híján nemzeti jelképpé avanzsált ikertornyok szerepeltetésétől aléltak el teljesen.
Tangerine
(Kritika)
A tavalyi év után ismét ezen a listán köszönthetem a Cinefest aktuális győztesét, és bárcsak azt írhatnám, hogy Sean Baker transzvesztita Jersey Shore-ja valami megmagyarázhatatlan beütés nyomán csak nálunk kapott ekkora méltatást. Azonban a nemzetközi kritikusközösség is imádja, és sorban pakolja fel az év végi listáikra, miközben a film megjelenésében és történetmesélésében csak azért nem múlja alul a klasszikus realityshow-kat, mert ez már a lehetetlennel határos. Nagyon szeretném tudni, vajon mi járhat azok fejében, akik párhuzamosan bólogatnak a minden digitálisat kiirtani vágyó Tarantinonak és tesznek be egy iPhone-nal forgatott filmet kedvenceik közé. Mindenesetre remélem, jövőre mi is valamelyik Éden Hotel-részt nevezzük az Oscarra, ez alapján lenne keresnivalónk...
Star Wars - Az ébredő erő
"Hallod ha jobb lesz a film, mint a Keresztapa, akkor is túlértékelt lesz ilyen hiszti után."
AldoWinnfield kollégám gondolataihoz érdemben sokat nem is tudok hozzáfűzni, a hetedik rész sorsa már nagyjából azon a ponton eldőlt, amikor a Disney-Lucasfilm házasságon való poénkodás átfordult masszív elélvezésbe, ahányszor egy cikkben vagy videóban feltűnt a "Star Wars" szókapcsolat. Hozzá kell tenni, JJ. Abrams nagyon okosan játszott a rajongók nosztalgiasznobizmusával, már éppen csak az hiányzott, hogy Jar-Jar Binks-nek nyilvános kivégzést tartson a párizsi Disneylandben, ezzel pedig tett arról, hogy filmjét már akkor a saga újra királyává koronázza mindenki, amikor még csak a Cinema City-szerverei omlottak össze a súlya alatt. Csakhogy Az ébredő Erő nem lett olyan jó, mint a Keresztapa (bár a Keresztapa túlértékeltségéről is lehet vitatkozni.) Nem lett olyan jó, mint a Fury Road, és mint több tucatnyi film 2015-ből, így egy hangyányit túlzásnak érzem két hónappal előtte a pénztárak alá vetni magunkat, filmkritikust játszani Facebookon (mert ugye az elővásárlási őrülettel párhuzamosan emberek milliói halogatták a jegyvásárlást addig, ami mi ki nem posztoljuk, hogy jó volt a Star Wars...) és die hard fanként pózolni úgy, hogy életünk során valószínűleg nem is láttunk más filmet... Abrams felcímkézte a Star Trek 3-at Star Warsnak, a felhergelt tömegek pedig szőröstül-bőröstül megzabálták. Mindenesetre alig várom, hogy ugyanezek a gyomrok hogyan fogják bevenni Gareth Edwardst. ("Jaj, Istenem, mekkora szar film már, hogy csak a végén mutatták Darth Vadert")
Ezek lettek volna tehát a filmek, amelyeket bőven sikerült a közvéleménynek valós értékük fölé belőnie 2015-ben, azonban őszintén remélem, talán 2016-ban egy olyan év jön, amikor majd egy sokkal rövidebb lista áll össze. Viszont addig is - nem mintha lenne bármi helye is vitának az általam kinyilatkoztatott fenti objektív igazsággal kapcsolatban, de - kíváncsian várom, szerintetek mik voltak a leginkább túlértékelt filmek idén (és hogy milyen Adam Sandler-filmeket ajánlanátok megtekintésre).