Power kritikáját itt olvashatjátok

Nem is olyan régen fejtettem ki, hogy 2015-ben az eredeti filmek tették a legtöbbet azért, hogy csupa folytatás és remake készüljön a jövőben. A Holnapolisz is zászlóshajóként mutathatta volna meg, hogy Hollywood tele van még csupa új ötlettel, amelyek sikerre vihetnek egy szuperprodukciót. Mint tudjuk, ez nem így történt, de akármennyire is szeretnék egyesek így beállítani, ez legkevésbé sem annak volt köszönhető, hogy már május végén is mindenki a Jurassic Worldre kuporgatta a zsebpénzt. A Tomorrowland ugyanis a legkevésbé sem akart újat mutatni, és éppen az tette tönkre, hogy tudományos-fantasztikus mű létére egy ósdi, nosztalgikus vágyálom lett csak.

Bird mindig is a retro imádatában élt, a Szuper haver Iron Giant vagy A hihetetlen család ennek kiváló bizonyítékát adja, és a Holnapolisz szempontjából is sokkal reprezentatívabb lett volna eredeti munkacíme, az 1952. Ugyanis hiába beszélhetünk sci-firől és modern környezetről, alapvető vonásaiban a jövő egy egészen nosztalgikus elképzelését alkotta meg a direktor - teljesen tudatosan. Gonosz robotok, mindenen túlnövő metropoliszok, de még Verne steampunk rakétája is előkerül itt, csak éppen a kontextus és a gondolatiság teljesen más: amíg a retro előző két (szegről-végről) tudományos-fantasztikus darabjában érzékletes korábrázolásként, tehetséges stílusgyakorlatokként jelent meg, a Holnapoliszban öntelt, bárgyú múltfényezésként üti fel a fejét.

A rendező (és írótársai) bevallottan abból indultak ki, hogy az 50-es, 60-as évek sci-fijében minden szép és jó volt, és mekkora szégyen, hogy ilyen alkotások helyett csupa undorító disztopikus és posztapokaliptikus mozi készül mostanában. Nem akarok belemenni annak ecsetelésébe, hogy ez mekkora hülyeség (megtette helyettem Devin Faraci), és nyilván nem róható fel egy családi filmnek, hogy nem ugyanazok a paneleket rángatja elő, mint George Miller (elvégre a Disney témaválasztásaiba tökéletesen illik Bird hozzáállása), ugyanakkor a Holnapolisz nosztalgiasznob ömlengésétől, mézes-mázos, szájba rágott coelhozásaitól teljes mértékben megcsömörlöttem. Mintha a Lego-kaland Unikittyjét láttam volna egész estés moziként megelevenedni a vásznon, aki már annyira túltolta a pozitív gondolkodást, hogy minden létező negatívum elől egy álomvilágba menekül - csakhogy ez az alkotás a nézőjét is erőszakkal magával rángatná ide.

Persze egy kritikában nem az üzenet, hanem a film minőségét kéne taglalni (csak vannak néha olyan egészen felháborító esetek, amikor én sem tudom már visszafogni magam), de itt sajnos a gondolatiság butasága a forgatókönyv butaságával egyenértékű. A filmrajongók divatutálatának egyik kedvenc áldozataként elhíresült Damon Lindeloftól egy dolgot nem lehet elvitatni, hogy remekül ír mystery boxokat (az már más kérdés, hogy mennyire sikerül megválaszolnia őket), ehhez képest a Tomorrowlandben csak abból tud valamiféle misztikumot és izgalmat kicsikarni, hogy a karakterek puszta szórakozásból nem mondanak el információkat főhősünknek, egyetlen hatalmas barkochbázássá alakítva a film dialógusait. Az ok-okozati összefüggéseket is csak hasonló erőlködéssel sikerül kirajzolni a szkriptben, amely így kis híján Transformers-méretű lyukakat üt a narratíva szövetén. Bár talán túlzás narratívának nevezni valamit, ami egy jóformán két órás bevezetésből és egy összecsapott fináléból áll, ugyanis Birdéknek sikerült annyira szűkszavúan adagolni a sztorit megalapozó információkat, hogy majdnem képesek voltak egy egész filmet sikerül kihozniuk csak ebből. Az pedig egészen bámulatos, hogy kvázi-főhősünk így - egy haloványan belengetett Messiás-szerepet leszámítva - lényegi funkciót nem kap, csak potyautasként rángatják magukkal mindenhová a többiek.

Ugyanakkor akármilyen érthetetlen megoldásokból is áll a szkriptje, mozgóképes produkcióként nehéz lenne igénytelenként jellemezni és ugyanilyen mértékben lehordani a Holnapoliszt. Mármint ez nem jelenti azt, hogy az alkotás csupa pazar megoldással, magával ragadó érzelmi húrokkal rántana be, pusztán csak annyit, hogy azt az alapvető, "ne vágjam fel az ereimet, amíg végignézem" színvonalat Bird is képes hozni, ami egy 190 milliós Disney-produkcióval szemben alapelvárás lenne. A látványelemek ha nem is káprázatosak (azért egy lenyűgöző vágatlan megoldást sikerült összehozni), a hangulat megteremtése szempontjából jól funkcionálnak, a film néhány akciójelenete tele van pofás és ötletes elemekkel, és ha nem a Fury Road után egy héttel jelent volna meg, talán még arra is kitérnék itt, hogy végre egy blockbuster, amelyben normálisan koreografált és vágott közelharcok vannak. (Ettől még ez így van, csak pont idén nem kell megváltóként várnunk azt a popcornmozit, amely ennek az - elvileg - alapvető kívánalomnak megfelel.)

Brad Bird tehát rendezőként továbbra is remekül funkcionál, íróként viszont hivatástudata ezúttal súlyosan meghaladta saját képességeit. Ő és az egész világ is jobban járt volna, ha magvasnak tartott gondolatai átadása helyett inkább egy kerekebb forgatókönyv írására koncentrál, és nem csak 130 percig maszatol, hogy aztán Hugh Laurie szájába adja szentenciáit. A közönség pedig úgy néz ki, ítéletet mondott felette. Így talán a Disneynek is érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy az effajta bukások és Hamupipőkék kitermelése helyett inkább két zászlóshajójukba, a Pixarba és a Marvelbe öljék a pénzt - elvégre ott még valamiféle igényesség is jelentkezik az alkotók részéről.

5,5/10

A Holnapolisz teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán