Az Into the Woods, Stephen Sondheim 1987-es musicalje a mai napig hatalmas népszerűségnek örvend, így nem kerülhette el a megfilmesítést. A Disney karolta fel a művet és ez jó döntésnek is bizonyulhatott volna, hiszen az egeres cégnek van némi tapasztalata mind a klasszikus mesehősök vászonra adaptálásában, mind a zenei betétek csúcsra járatásában. A magyarul Vadregény címet kapó film mégsem lett jó, főleg azért, mert nem működik, mint mozgókép. Nem használja ki a médium lehetőségeit, és az a történet, ami kifejezetten üdítően festhet a színpadon, az fárasztóvá és butává válik Rob Marshall rendező sajnos nem túlságosan hozzáértő kezei között.

A történet több szálon indul el és több főszereplővel is bír. Feltűnik Piroska és a Farkas, Hamupipőke, Babszem Jankó és több más régi és új karakter is. A legfontosabb talán egy ifjú pár, a pék és felesége, akiknek egy boszorkány átka miatt nem lehet gyermeke. Hogy megtörjék a rontást, elindulnak az erdőbe, ahol majd mindenki összefut mindenkivel, elkezdődnek az igazi bonyodalmak...

És az én maratoni szenvedésem is ott startolt el. Mielőtt belekezdenék, el kell mondjam, hogy az alapötlet jó és nyilvánvalóan nem véletlenül ért klasszikussá a világ színpadjain a darab. Viszont nem túlzok, ha azt állítom, hogy a filmben egyszerűen nem működnek a dalok, s csak nagyon kevés dallam vagy szöveg van, ami igazán meg tudja ragadni az embert. Ha pedig egy musical majd két órája alatt (amelyből másfelet biztosan énekléssel töltenek ki) csak alig pár percnyi zene van, ami kellemes élményeket okoz a nézőnek, az nagy baj, hiszen pont a műfaj lényege hal meg. Nem hiszem egyébként, hogy a színészek hibája lenne a dalok fásultsága, még úgy sem, hogy alakításuk és hangjuk is csak megfelelőnek mondható, semmi több. Akármennyire is tisztelem és szeretem például Meryl Streep-et, újabb Oscar - jelölése ezért a szerepért csak kötelező udvariasságnak tűnik számomra az Akadémia részéről. Depp megint kalózkodik egyet rövidke cameojában, Chris Pine hercegként ripacskodik, a Piroskát játszó kis színész hölgy kifejezetten irritálóan alkot, a többiek pedig olyannyira átlagosak, mint egy papírgyár irodai dolgozói.

A rendezés ellenben kritikán aluli. Ha az Into the Woods valamelyik színpadi előadását mindössze egyetlen kameraállásból felvették volna, és ezt mutatják be a Disney égisze alatt, formabontóbb és frissebb lett volna az élmény, mint amit most Rob Marshall összerakott. Egyszerűen nem használja ki a filmes lehetőségeket a rendező, fájóan statikus és földhözragadt a megközelítésmódja. Nem mozog eleget a kamera, nincsenek igazából látványos totálok, grandiózus és lenyűgöző zenei elemek sem. Így  meg egyszerűen ordít az egészről, hogy az Into the Woods színpadra termett. Nem segít persze a dolgokon az sem, hogy a forgatókönyv finoman szólva is esetleges és a tizennégy - tizenötödik (véletlen vagy épp csak felvezetett) találkozásnál az erdőben már kissé kínosan éreztem magam. Pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy lehet istenien is Sondheim darabot filmre vinni, mint Tim Burton utolsó igazán kiemelkedő munkája, a Sweeney Todd: ott sikerült kézben tartani a szálakat és olyan bravúros megoldásokat alkalmazni, mint a London utcáin átszaladó és meg-megálló kameramozgás.

Dicsérni igazából csak egy-egy ügyes kikacsintás vagy ironikusabb elem miatt tudom a Vadregényt. Elképzelhető, hogy egy biztos kezű és fantáziadúsabb direktor tudott volna mit kezdeni az egyébként sok réteget magában hordozó alapanyaggal, Marshallnak azonban ez nem sikerült, így a film egy elbűvölő kaland helyett leginkább csak idegesítő lett.

3/10