Egy-egy díjszezon végére egyenesen csömört kapunk a tipikusan erre az időszakra felfújt filmekről. Ugyanis az évnek ezen szaka nyitja meg a filmművészet legundorítóbb bugyrát, ahonnan a zsűritagok (és mozinézők) bűntudatára játszó produkciók tucatjai özönlenek ki. Majd miután begyűjtötték a díjakat és a sajnálkozást, vissza is térnek oda. A szenvedéspornó nevével ellentétben nem a szadistáknak lett kitalálva (bár bizonyára ők is élvezhetik), hanem éppen azoknak, akik rosszul érzik magukat például a feketék szenvedése láttán. Nos, éppen erre a konkrét esetre lett kitalálva a white guilt műfaja.

Azonban rögtön kicsit meg is kell magyaráznom, miért a white guilt-re esett a választásom. Nem nehéz ugyanis belátni, hogy ez zsáner csak egyike a történelmi bűntudatra alapozó műfajoknak, és pont ugyanazokat a jellegzetességeket hordozza magán, mint a holokausztról vagy az indiánok kiirtásáról szóló darabok többsége. Azonban ezeket a jellegzetességeket, lévén, hogy az USA-n kívül relatíve kevés helyen működik a hatásmechanizmusa, a white guilt-ön a legkönnyebb beazonosítani és elemezni.

Ez pedig a következően néz ki: vegyünk egy történelmi helyzetet, amihez a nézőnek semmi köze. Ugyebár egyikünk sem tart otthon rabszolgát (ugye nem???), ezért viszonylag kevéssé érezzük felelősnek magunkat abból a szempontból, hogy egyszer valamikor valakik tartottak. A helyzet viszont már nem ennyire egyszerű például az USA-ban, ahol könnyen elképzelhető, hogy valakinek a felmenői ennek köszönhetően gazdagodtak meg, és esetleg még nagypapa is nosztalgikusan gondol vissza azokra az időkre, amikor a feketék még cselédek voltak és nem elnökök. Ez pedig egy feloldhatatlan ellentmondásba hajszolja a nézőjét: rosszul (és felelősnek) érzem magam, de ennek kapcsán nem tudok tenni semmit. Illetve egy dolgot mégiscsak tud tenni: megköszöni az alkotóknak a szemfelnyitó üzenetet minden egyes fórumon, ha pedig esetleg olyan pozícióban van, hozzá is vág egy-két díjat. Ezzel pedig megszüntetheti bűntudatát, vagy legalábbis elodázhatja a következő hasonszőrű produkcióig.

A dolog azonban közel sem működik ilyen egyszerűen, két látszólag apró, de annál fontosabb dologra is szükség van ehhez. Elsősorban egy pozitív végikicsengésre: ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy egy tökéletes hepiendre kell mindent kihozni (elég nehéz is lenne megvalósítani ezt az ilyen jellegű filmekben), hanem az események reményteli továbbgondolására. Ez eredhet akár abból is, hogy az amerikai közönség nehezen tudja elviselni, ha egy mű nem így ér véget, ugyanakkor ezek a lezárások egyfajta oldalbaböködései a nézőnek, úgy mint "Ugye milyen jó, hogy 2 évvel később Lincoln eltörölte a rabszolgaságot? Ugye nem akarsz egy percig sem olyan embernek tűnni, aki a filmben bemutatott állapotokat propagálná? Például azzal, hogy a kis filmünket nem nevezed be az Oscar legjobbjai közé, mert abból nagy botrány lenne..."

A gyengébbek kedvéért viszont érdemes lehet sokkal egyértelműbb eszközökhöz folyamodni: ennek a legjobb eszköze, hogy kötelezően szerepeltetünk egy olyan karaktert (akár lehet ez a főhős is), aki a többiekhez képest sokkal felvilágosultabb nézeteket képvisel, legyen ez akármennyire anakronisztikus is. Így amellett, hogy abszolút didaktikusan szájba tudja rágni az alkotók mondanivalóját (köszi, Brad Pitt!), azt a hamis képzetet is elhintheti, hogy a társadalmi normák és erkölcs tulajdonképpen nem egy folyamatos evolúció eredményei és részei, hanem jó és rossz folyamatosan ismétlődő küzdelme, amelyben ma is pontosan ugyanazokat a harcokat kell megvívni, mint 200 éve.

Így lehet ugyan azt hinni, hogy például az USA rendőrségének intézményes rasszizmusa kellően sok 12 év rabszolgaság után megszűnik, de valójában a white guilt filmek semmi másra nem jók, mint hogy néhány alkotó begyűjtsön rengeteg bólogató nézőt, utóbbiak pedig egy kicsit igazságosabbnak érezzék magukat egy film megtekintésétől. És mint jövő héten ezt meglátjátok majd, a white guilt filmek csak egy része ennek a folyamatnak...