Az Oscar-szezon közepén, a jelölések kihirdetésekor tűnt fel a semmiből Tomm Moore animációs filmje, és valljuk be, legtöbbünk figyelmét valószínűleg még ekkor sem ragadta volna meg, ha nem éppen A Lego-kaland esik ennek áldozatául. Pedig A tenger dala nagyon sok figyelmet érdemelne - és sajnálom, hogy ezt nem tudom teljes beleéléssel írni, ugyanis élmény szempontjából egyáltalán nem mutat egységesen zseniális képet.
Bennek (David Rawle) az édesanyja (Lisa Hannigan) a lelkére kötötte, hogy legyen jó testvére születendő kishúgának. Az anyuka tragikus halála miatt azonban Ben nehezen birkózik meg Saoirse (Lucy O'Connell) istápolásával, már csak azért is, mert édesapját (Brendan Gleeson) is teljesen megbéklyózza a gyász. De amikor kiderül, hogy kistestvére valójában a tündérek utolsó reménysége, a fiú felkerekedik, hogy minden erejét bevetve segítsen véghezvinni Saoirse-nak a küldetését.
Kevés lenyűgözőbb filmet láttam idén, azt is megkockáztatom, még egy olyat sem, mint A tenger dala. Ez a mű tényleg a nagybetűs MOZI: egy hátborzongatóan katartikus, költői sztori, az animáció lehetőségeit tökéletesen kihasználó, ézbontó képi világgal és lírai történetmeséléssel. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen viszonylag egyszerű metaforát bele lehet fűzni úgy egy (elsősorban) gyerekfilmbe, hogy az ne legyen bugyuta és didaktikus, A tenger dala azonban jó érzékkel elmossa a határvonalat képzelet és valóság között, és nem akarja szájba rágni, hogy mit értsünk képletesen, és mit szó szerint.(Még azt is bevállalva, hogy a legkisebbek esetleg nem is fogják érteni a mögöttes tartalmat.) Az animáció technikája is ügyesen találja meg azt a határvonalat, ahol még álomszerűen stilizált, ugyanakkor mégis tökéletesen pontos még a szereplők arckifejezéseinek ábrázolásában. Hozzáteszem, enélkül sem lennénk nagy bajban, ugyanis színészi téren nagyon erős a produkció. Elsősorban a Ben-t sznkronizáló David Rawle-t kell kiemelnem, de például Brendan Gleeson kapcsán elképesztő, hogy mennyi fájdalmat tud sűríteni mindössze egyetlen mondatába is.
A tenger dala maga lehetne tehát a tökéletes film, ha többről szólna. Nyilvánvalóan a fentiek után ezt nem mondanivaló szempontjából értem, hanem a szokásos mantrámat kell elővennem arról, hogy 30 perces történetekből nem kéne másfél órás alkotásokat forgatni. Ugyanis ténylegesen itt is nagyon kevés dolog történik, a mű nagy részét a fantáziavilágban bóklászó, meditatív átkötő jelenetek teszi ki, amelyeket vizuálisan nem mindig sikerül annyira feldobni, hogy automatikusan érdekesek is legyenek. Mint ahogy a viszonylag egyértelműen előre haladó cselekmény rendre feleslegesen hosszúra nyújtja bizonyos információk átadását, irreleváns mellékszereplőket parádéztatva. Van egy olyan érzésem, hogy Moore-ék a legtöbb élvezetet a látványvilág megteremtésében és kidolgozásában lelték, és arra már nem jutott elég figyelmük, hogy ezzel párhuzamosan a történetmesélés se merengjen el. Szerencsére az alkotás a fináléra végre a lényegre tér, de addig sajnos inkább untat, mint elvarázsol.
Ha félre tudnám tenni azt, hogy leginkább egy 25-30 perces hosszal működött volna ez a film igazán, valószínűleg már most az év legjobbjaként emlegetném A tenger dalát, azonban még így is azt kell mondanom, egy értékes és nézésre érdemes darab, mert egészen egyedülálló és bámulatos pillanatokkal tud szolgálni. Ha pedig valakinek a Hős6os túlságosan is kommersz volt, és nem bánja, ha egy animáció esetleg kevésbé élvezetes, annak az egyező téma miatt egyenesen kötelező darab.
6,5/10
A tenger dala teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
