"Már megint ugyanazt a kiszámítható, futószalagon gyártott középszert kaptunk" - hány filmkritika és filmrajongó visszatérő mondata ez, miután lelkesen beültek az éppen 7-8-9. részét taposó franchise aktuális darabjára - és természetesen be fognak ülni a következőre is. 2015-ben ugyanis Hollywood legnagyobb paradoxona pont az, hogy bár milliók ostorozzák sablonosságát és biztonsági játékait, korábban soha nem látott bevételeket produkálnak az ebben a szellemben készülő darabok. (Persze ha nem a dollárokat, hanem az emberfőket számoljuk, egy Jurassic World sehol sincs az Elfújta a szélhez képest, de nem tartanám korrektnek azt a kort, ahol a mozi volt az egyetlen újranézési lehetőség, azzal, amikor egy film már akár a premier után 2 hónappal is letölthető korrekt minőségben az internetről.)
A paradoxont leginkább azzal szeretjük lesöpörni, hogy az alantas, popcornzabáló néptömegeket, esetleg a kínaiakat hibáztatjuk ezekért a számokért, és nem elvitatva ennek igazságtartalmát, melyikünk az, aki következetesen képes megtartóztatni magát, és nem jegyet váltani ezekre a produkciókra? (És most nem a blog.hu-n honos sznob ncore-huszárokat szólítanám elő, akik moziban is utoljára 2007-ben jártak, hanem azokat, akik egy blockbusterre sem vettek jegyet, ellenben ott ültek például a 45 év vagy A kígyó ölelése vetítésein.) Azt hiszem, nehéz lenne elvitatni, hogy egy nagyon jelentéktelen kisebbségen kívül egytől-egyig bűnösök vagyunk, és ezzel a kérdés nem is az, hogy mitől sikeresek ezek a darabok, hanem, hogy mi vonz minket személy szerint ezekhez a franchise-okhoz?
A pszichológia erre azt a kényelmes választ adja, hogy az ember alapvetően kiszámítható környezetben képes működni, és ez a vonása kerül elő akkor is, ha filmet kell választania. Biztosan mindannyiunk gyerekkorában volt egy mese, amelyet 326-szor is végighallgattunk, mindenkinek van olyan kedvenc mozgóképe, amelyet legalább 10-szer megnézett már, és sokkal inkább választaná egy megosztó kritikákat felvonultató ismeretlen alkotás rovására az esti filmezéshez. Nehéz lenne ennek az érvnek az igazságtartalmát vitatni, arról nem is beszélve, hogy ahogy lassan az előzetesek gyártása egyenesen az átverés művészetévé válik, mindannyian sokkal kellemesebben érezzük magunkat, ha egy 2 perces, csili-vili kamuzás helyett rendelkezésünkre áll egy korábbi tapasztalat a döntéshez. Ugyanakkor mégis azt látom, hogy amennyiben egy franchise túl szolgaian másolja magát, a nézősereg könyörtelenül megbosszulja (Másnaposok, Expendables), és a híres szériák nagy közönségkedvencei jellemzően azok a darabok, amelyek egyben a legjobban kilógnak a sorból. (Aliens, Die Hard 3, Fast Five, Casino Royale)
Az már a klasszikus tyúk vagy a tojás kérdése, hogy ezeket a filmeket a szériák eredeti rajongói szeretik ennyire, vagy pont azért arattak ilyen osztatlan sikert, mert azokat is képesek voltak megszólítani, akik azt sem tudták eredetileg, milyen filmre ülnek be, de az látszik kirajzolódni ebből, hogy a nézők szeretik a járt utat, de azért nem bánják, ha van lehetőségük meglepődni. Nyilván senki nem ülne be szívesen a következő Star Warsra úgy, hogy tudja előre az összes fordulatot - noha valószínűleg ugyanabban az élményben szeretne részesülni tökéletesen kimérve, mint amit az eredeti trilógia nyújtott. A kérdés csak az, a kettő közül melyik kap nagyobb hangsúlyt, a stúdióknál ugyanis látványosan utóbbi. Ahogy korábban már írtam, már az eredeti alkotásokat is csak úgy merik megalkotni, hogy minél szélesebb rétegeket elégítsenek ki, a meglepetéseket pedig minimális mértékűre korlátozni, hiszen a meglepetés lehet kellemetlen meglepetés is. Egy Fury Road szélsőséges reakciói között ugyanúgy ott van a "zseniális", mint a "nézhetetlen fos", míg egy Marvel-filmet mindkettő elkerül - és ebben a langyos vízben sokkal könnyebb milliárdokat összehalászni. Nem vitatom el, hogy lennének ilyen irányú próbálkozások (az említett Marveltől például a Vasember 3 egy igen merész vállalkozás volt a marketing fényében), de a lehetetlennel határos rátalálni arra a pontra, ahol egy mű nem riaszt el senkit, ugyanakkor nem is bevett kliséket ismételget.
Azonban nem a stúdiókat akarom mosdatni, hiszen ők jóformán azért készítenek csak új filmeket, mert az idei produkciókért nem tudják elkérni jövő nyáron is a pénzt, és sokkal érdekesebb ellentmondás még mindig, hogy bár a többség a lehető legritkábban elégedett a blockbusterekkel, mégis sikerre viszik azokat szinte kivétel nélkül. Úgy tűnik ugyanis, az internet gyilkosa helyett hatalmas áldás lett a filmvilágnak. Azt gondolnánk, hogy amikor a premier előtt két héttel 300 különböző weboldalt lehet találni, ahol megsemmisítő kritikákat közölnek a következő produkcióról, az sokkal nagyobb kárt tud okozni, mint amikor két ismerős szavában kellett megbízni ilyen téren. Ez nyilván így is van bizonyos esetekben (Fantasztikus Négyes), de egyes franchise-ok már túl nagyok ahhoz, hogy ki lehessen így nyírni őket. Mert amikor már a bemutató után egy héttel (vagy éppen nem az előzetest darabjaira szedve már egy hónappal előtte) minden híroldal és ismerősünk bőszen spoilerezi az aktuális darabot (és még büszkék is rá...), vagy egyáltalán bármilyen formában csak ez folyik a csapból is, beüt a fear of missing out, és muszáj lesz elmenni megnézni a Spectre-t - még akkor is, ha az egyetlen input, amit napi 20-szor kapunk róla, az az, hogy mennyire gyenge volt. Ami húsz éve a Barátok közt és a Dallas kapcsán működött (de a torrentezéssel és a Netflix-szel kihalt) a sorozatok terén, azt az internet most újraélesztette a filmvilágban.
És ezt nézve már akár fél évre előre is meg lehet mondani, melyik lesz az a darab, amelynek a hype-ja túl nagyra nőtt ahhoz, hogy végül elbukjon, csak meg kell nézni, mennyiszer kerül elő a hírekben, hányan tweetelik ki és így tovább. Mindenki a Batman v Superman előzetesén röhög? Persze, de ott fognak ülni a moziban, mert kíváncsiak, hogy tényleg olyan röhejes lett-e. 2015 nagy kérdése a marketing terén már nem is az, hogy sikerül-e szépnek mutatni az érkező filmet, hanem az, hogy képesek-e átvinni az emberek ingerküszöbét, hogy az alkotás végül már külső behatás nélkül is generálja a "kötelező darab"-érzetet. És ezért kötelező az összes hangzatos idegen szó, a franchise, a shared universe és az intellectual property: nincs az a marketingkampány, amely egy teljesen ismeretlen műből kihagyhatatlan darabot tudna faragni, de minél jobban bele van ágyazódva valami a köztudatba, annál kevesebb vele a munka. Ebből pedig egy nagyon tragikomikus gondolat következik: most van az a kor, amikor Hollywood eddig soha nem látott módon kísérletezgethetne, hiszen akármilyen felháborító és rétegfilmes húzásai is legyenek, úgyis túl kíváncsiak leszünk, hogy otthon maradjunk. Elvégre akik kijöttek a Fury Road felénél, azok is fizettek érte...