Biztos mindenki hozzám hasonlóan emlékszik arra a filmre, amelynek már tavaly ilyenkor az előzetesét is tűkön ülve várta, vagy amelyikről a legtöbbet vitatkozott, amelyik a nagy hype ellenére vagy éppen amiatt a legnagyobb pozitív vagy negatív csalódást okozta. Azonban kicsit most vonatkoztassunk el ezektől a művektől, és nézzük meg melyek azok a filmek, amelyek előtt nem készült minden blogon tematikus toplista, nem reklámozták a mozikban, sőt, sokszor nem hogy a multiplexekbe, de hazánkba sem jutottak el.
Mióta Tony Kaye elkészítette az Amerikai História X-et, az elmúlt 14 év során nem sokat hallatott magáról. Az a filmje is inkább az interneten lett népszerű, mint a mozikban, és ez most sincs másképp. Ez a mű 2011-es fesztiválszezont végigjárva végül eljutott a filmszínházakba, de még minimális érdeklődésre sem tarthatott számot. Pedig Kaye agyondicsért debütáló filmjét bátran ki merem jelenteni, hogy leiskolázza ez a darab. Adrien Brody alakítása élményszámba megy, a hangulat pedig szívszorító és sokkoló drámai elemek remek adagolása. Viszont éppen ettől jó, úgyhogy aki könnyed szórakozásra vágyik, az inkább ne ezt válassza.
The Perks of Being a Wallflower
Steven Chbosky filmje az egyik leghitelesebb és legőszintébb dráma a felnőtté válásról és a tinédzserkorról. Bár hangulatilag nem mindenhol egységes, sokat ez nem vesz el a film érdemeiből, és éppen ezért közelébe sem fog kerülni annak a célközönségnek, amely a sablonos gimis vígjátékokat fogyasztja. Ha pedig ez nem győzött meg senkit, beszéljen az, hogy olyan színészek játsszák a főbb szerepeket, mint Emma Watson, Ezra Miller és Logan Lerman. A mű az USA-ban is még csak mostanában került forgalmazásba, így nem kizárt, hogy hozzánk is eljut, de erre igen kicsi az esély.
Mostanában kevés egyszerű, de jó akciófilmet látni, amelyben nem erőltetik túl a történetet vagy karaktereket (többnyire sikertelenül), hanem inkább a zúzás mesteri megvalósítására helyezik a hangsúlyt. Ebben az indonéz alkotásban viszont minden adott, amire Hollywood képtelen volt az utóbbi időben (a mostanában érkező Dredd kivételével), éppen ezért kihagyhatatlan darab az akciómozik szerelmeseinek. Igaz, hogy a végére inkább egy fárasztó harcművészeti bemutatóba megy át a pörgés, de ez sokat nem vesz el a film érdemeiből. A jó hír pedig, hogy röpke egy éves késéssel januárban a magyar mozikba is megérkezik.
Ezt a brazil filmet lehetetlen egyszerűen leírni és megfogni. Néhol humoros gengszter-vígjáték, néhol szívbe markoló dráma, néhol akciófilm, de a végére egy elég jó egésszé olvad össze. Külön ki kell emelni még a profi rendezést, a kiváló operatőri munkát és a zenét. Bátran mondhatom, hogy nem csak brazil viszonylatban remek film, hanem minden összehasonlításban megállná a helyét. Sajnos azonban erre sok lehetősége nem lesz, tekintve, hogy Brazílián kívül nem forgalmazzák.
Bár az interneten pénzt kolduló, nácis-Holdas agymenést készítő finnek története bejárta az egész világhálót, a végeredmény mégsem jutott el hozzánk. Azonban büszkén jelenthetem ki, hogy nyelvrokonaink nem okoztak csalódást. Művük kétségkívül beteg, és bár a humor nem mindig tökéletes, a szatirikus elemeket kiválóan alkalmazzák. És már csak azért is különleges alkotás, mert ennek köszönhetően mindenki megkapja a magáét, a náciktól az USA-n át Észak-Koreáig, egészen találó, de mégsem bántó módon. A színészektől kezdve a hangulatig persze egész sok minden B-listás, de az például elismerésre méltó, hogy ilyen kevés pénzből sokszor többszörös költségvetésű filmeket is felülmúltak digitális effektek terén.
Kivételes eset abból a szempontból, hogy itthon is bemutatták, és kétségkívül ezt a filmet látták a legtöbben az olvasók közül. Ettől még valószínűleg olyan nagy létszámot nem képviselnek, hogy mondjuk egy nagyobb szabású flashmob-ot meg mernék szervezni ilyen alapon. Szóval a hardcore Wes Anderson-rajongóknak és a kicsit is nyitott szemmel járóknak nem lesz új amit mondani fogok. Egy bájos, humoros, egyszerű vígjátékról van szó, amely talán néhol egy kicsit bizarr, kicsit giccses, de abszolút jó élmény. És ezt csak fokozza olyan színészek jutalomjátéka, mint Bill Murray vagy Edward Norton. Egyszerű szórakoztatás, mégis mesteri színvonalon.
David Ayer pályafutásán látszik, hogy nehezen tud elszakadni az LAPD világától, de idén megmutatta, hogy ha tematikailag nem is, rendezőként és forgatókönyvíróként tud fejlődni. Bár a film tulajdonképpen dokumentumfilmszerű jelenetek összessége Jake Gyllenhaal és Michael Pena improvizatív játékával, a kicsit hiteltelenül használt kézikamerás technika segítségével mégis bekúszik a bőrünk alá, és bár nem szól nagy kinyilatkoztatásokról vagy eszmékről, mégis megrendítő hatással van ránk. Az év egyik, ha nem legjobb műve. Éppen ezért, bár talán valamennyien már biztosan látták a mozikban, nem győzöm felhívni az emberek figyelmét rá.
Amellett, hogy manapság kevés jó vígjátékot látni, még kevesebb van, amely karakterek vagy történet szempontjából is élvezhető mű tud lenni. Azonban ez a komolyabb hangvételű periódusok miatt talán még dramedy-nek is nevezhető, enyhén sci-fi tematikájú mű ezt sikerrel hajtja végre, remek hangulat és alakítások kíséretében. Bár talán mélyebb nyomot ez az alkotás sem fog hagyni bennünk, végre láthatunk egy kellemesen szórakoztató filmet, amelyben a szereplők nem irritálnak és a humor ellenére is tartalmas tud lenni.
Nehéz döntésként került fel ez a film a listára, mivel nekem nem tetszett maradéktalanul. (Helyette a Cabin In The Woods-ot neveztem volna, de azt feltételeztem, sokan látták.) Azonban különlegessége miatt kihagyhatatlan William Friedkin legújabb filmje, amely engem ugyan kellemetlen hangulata és irritáló karakterei miatt nem tudott teljesen megnyerni, hogy a különösen beteg fordulatokat már ne is említsem. Ami miatt mégis tudom ajánlani az erősebb gyomrú olvasóimnak ezt a művet, az két dolog miatt teszem, egyrészről Matthew McConaughey ismét megmutatja, hogy tud játszani a vásznon, másrészről pedig az, hogy a játékidő utolsó harmadára kifejezetten összeszedi magát az alkotás. (A link mögött kivételesen nem az én kritikámat, hanem FroG írását olvashatjátok, úgyhogy ne lepődjetek meg az esetleges ellentmondásokon)
Ismét egy szokatlanul eredeti ötlet, amely egy természeti katasztrófáktól fenyegetett, harmadik világbeli körülmények között élő kislány és beteg édesapja történetét dolgozza fel. A folyamatos küzdelemben, de mégis boldogan élő karakterek, az, ahogyan a főszereplő megtanulja megállni a helyét a világban, mind olyan elemek, amelyek emberközelivé és hatásossá teszik ezt a művet. Az elképesztően hiteles alakítások mellett, itt hallhatjuk az év egyik legjobb filmzenéjét, egyszóval ezer ok van rá, hogy megnézzük. Erre pedig január 10-étől a mozikban is lesz lehetőségünk.
És persze várom a válaszokat: ki mit tett volna rá a listára / hagyott ki volna listáról? Hányat láttatok ezekből a filmekből?
