Azt mindig is tudtuk, hogy a különböző európai és ázsiai országok filmipara (német, skandináv, spanyol, koreai, japán) előszeretettel hoz létre érdekesebbnél érdekesebb alkotásokat, de ugyanakkor Indonéziáról nem mondható el, hogy sok remek produkcióval örvendeztette meg a világot. Pedig a most terítékre kerülő alkotás beillik a fenti kultúrák nonkonformista mozijai közé, és nem kevesebbet mondhatok el róla, mint hogy szerintem a világ egyik legjobb akciófilmje.

A történet középpontjában egy jakartai toronyház áll, amely évek óta az egyik legnagyobb maffiavezér főhadiszállása. Az épület gyakorlatilag bevehetetlennek számít, a rivális bandák többször kudarcot vallottak az elfoglalásával, a rendőrök (részben korrupt vezetőiknek is köszönhetően) pedig be sem merik tenni a környékre a lábukat. Most azonban mégis elindul egy kis kommandós csapat, hogy leszámoljon a hadúrral, azonban a házba érve elszabadul a pokol.

Ebben a filmben az a jó, hogy őszinte. Beismeri, hogy mint akciófilm, felesleges egy összetákolt történettel és karakterekkel fárasztania a nézőt. Sem a szereplőket, sem a háttértörténetüket nem erőltetik túl, persze ezek éppen annyira megvannak, hogy a történiség megmaradjon, de nem kerítenek belőle szükségtelenül semmilyen sablonos és nyálas maszlagot. (Valljuk be őszintén, az amerikai akciófilmek évtizedeken keresztül próbálkoztak azzal, hogy ne csak látványos harcokat, de egyszerre világmegváltó üzenetet is közvetítsenek a világ felé - sikertelenül.) Már az első percekben belecsöppenünk az akció közepébe, és ez a vizuális áradat kisebb-nagyobb megszakításokkal másfél órán keresztül kitart. És remekül meg van csinálva. A rendezés és az operatőri munka egyszerűen fenomenális, az akciójelenetek megkoreografálása pedig külön díjat érdemel, talán az Ip Man óta nem láttam ilyen jó verekedéseket. A zene (amelyhez a Linkin Parkból ismert Mike Shinoda is hozzátette a magáét) is kiváló, főleg ahogy fel van használva, sokszor éppen a teljes csendet alkalmazva tökéletesen.

Ha hibát kell keresnem a filmben, akkor azt mondanám, hogy a szereplők elég hamar (egyébként kicsit logikátlanul is) elhagyják a fegyvereiket, hogy aztán durván egy órán keresztül csak machetékkel és a puszta kezükkel csapjanak össze, viszont a sok ökölharc egy idő után fárasztóvá válik már. (Ezt főleg annak fényében mondom, hogy az első 30 perc jelenetei alapján még bőven lett volna a fantázia a tűzfegyverekkel folytatott harcban.)

Azonban a slusszpoén: a művet egy amerikai ember írta és rendezte és vágta, és honfitársai feleltek az operatőri és a hangvágási munkálatokért. (Lehet, hogy a külföldi levegő jót tesz az amerikai forgatókönyvíróknak?) Ennek ellenére viszont sutba dobhatunk mindent, amit idáig az akciómozikról elképzeltünk, mert szerintem nem túlzás kijelenteni, hogy technikai megvalósítás alapján a világ egyik legjobb akciófilmjéről van szó, a többi meg miért is számítana ebben a műfajban?

9/10