Henry Barthes (Adrien Brody) helyettesítő tanár, aki iskoláról iskolára járva végzi munkáját (ennek megértéséhez ismernünk kell az amerikai iskolarendszert, ahol hosszabb távollét esetén az intézmény nem saját embereivel pótolja a kiesett kollégát, hanem külsős hív), méghozzá rendre a legrosszabb környékeken. Legfrissebb állomáshelyén kuriózumnak számít az olyan diák, aki hajlandó tanulni, és nem fenyegeti veréssel a tanárát az első adandó alkalommal. A kollégák ennek megfelelően egytől-egyig kiégettek, megtörtek (kivéve azt az egyet, aki drogokkal tartja fenn pozitív hozzáállását), a tanulók között pedig mindennapos a verekedés, állatkínzás, és természetesen a körzet legrosszabb tanulmányi átlagát produkálják. Henry azonban meglepő módon meg tud birkózni a helyzettel, ugyanakkor saját életének problémái még a fentieknél is nagyobbnak tűnnek.

A Detachment nem az a típusú film, amit az ember egy könnyed esti szórakozás céljából tesz be a lejátszóba, ugyanakkor nagyon hamar azt fogja észrevenni magán, hogy mégis egészen élvezi azt. Bár a rendező minden eszközt megragad arra, hogy a nézőt masszív depresszióba döntse (meglepő módon pár helyen azért nevetni is lehetett), mégis olyan remekül teremt hangulatot (elsősorban a történetmesélést segítő krétás animációk és a zene segítségével), hogy nem akarjuk majd, hogy a játékidő véget érjen. A történet teljesen valóságosnak érződik, és ahelyett, hogy bármiféle pátoszos vagy pózer hatásvadászat indulna meg, a drámaiságot inkább ez a csontig hatoló realizmus váltja ki, az egyszerű beállításokkal és képekkel. (Szokásos módon Kaye nemcsak rendezte, hanem fényképezte is a filmet.) Ebből következik az is, hogy a forgatókönyv nem valamiféle szupertanár meséjét bontja ki, aki társaival ellentétben még a legproblémásabb gyerekkel is szót ért, hanem egy reménytelen, jövő nélküli rendszert vázol fel, kemény kritikát fogalmazva meg a felnövekvő generációtól kezdve a szülőkön keresztül egészen a tanárokig. Ehhez járul még a főszereplő karakterdrámája, amely egy, a társadalomtól és önmagától is elszakadt embert mutat be, aki bár elképesztő erővel és emberfeletti jósággal rendelkezik, a saját démonjait nem tudja legyőzni. Mellette a többi szereplőnek csak percek jutnak (mondhatni szinte cameoként vannak jelen, már csak azért is, mert olyan nagy nevek tűnnek fel, mint Lucy Liu vagy Bryan Cranston), viszont egyikük sem érződik kidolgozatlannak, ugyanis Kaye zseniális módon olyan súlyos jelenetekkel tölti meg ezeket a perceket, hogy még többet mond el róluk, mint más rendezők egy egész film alatt. Persze ez nem működne a színészek kiváló alakítása nélkül, de nem véletlen, hogy a mindig remeklő Brody mellé ilyen remek művészeket válogattak.

A mű egyetlen negatívuma számomra abban mutatkozott meg, amit fentebb csak úgy fogalmaztam meg, hogy a "néző nem akarja, hogy a játékidő véget érjen." És ez valóban vissza is ütött a rendezőre, amikor megpróbálta az addig remekül felvázolt történeteket valahogy lekerekíteni és lezárni. Ugyanis film vége eléggé erőltetetten érkezik el, mintha Kaye utólag jött volna rá, hogy valamiféle időbeli limitbe is bele kell férnie (pedig a 90 perc indokolatlanul kevés) és a forgatókönyv háromnegyedéhez beszúrta volna a stáblistát. Alapvetően semmi nem indokolja, hogy miért pont akkor és ott ér véget az alkotás, ahol véget ér, sok szál lezáratlanul marad és az igazi katarzis is hiányzik. Hozzá kell tennem, hogy a csúcspontját viszont addigra már a film többször is megjárta az első óra folyamán.

A Detachment tehát egy remek és nagyon fajsúlyos dráma, azonban bennem nem hagyott maradéktalan elégedettséget, és óhatatlanul is az volt az érzésem, hogy Tony Kaye az összes lehetséges helyen ellőtte a puskaporát, így az utolsó percekre már kifulladt és minden érzelmi hatás nélkülivé vált a filmje.

8,5/10