Steven Chbosky már évekkel ezelőtt belopta magát a szívembe a Jericho-val, és bár ezúttal nem egy posztapokaliptikus sorozatot készített, hanem egy érzelmes középiskolás drámát, ismét nem okozott csalódást. Saját könyvéből írt forgatókönyvet, és ő rendezte művét, amely hosszú idők óta az első, amely a tinédzsereket nézőként is felnőttként kezeli, ugyanakkor minden korosztály számára élvezhető marad.

Charlie (Logan Lerman) egy introvertált, gátlásos 15 éves srác, aki az első napját kezdi meg a gimiben. Komoly múltbeli problémákkal küzd, bár ezekről nem tudunk meg sokat, csak annyit, hogy nincsenek barátai és nemrégiben kórházban volt. Életében az új iskola sem jelent komoly változást, az angoltanára (Paul Rudd) válik az első barátjává, egészen addig, amíg meg nem ismeri a végzős Patrick-et (Ezra Miller) és Sam-et (Emma Watson). Nekik köszönhetően elkezdi élvezni a középiskolás élet minden percét, ugyanakkor egyikük sem tud túllépni a múltbeli hibáin és napról-napra meg kell küzdeniük a döntéseik következményeivel.

Azt hiszem kevés hasonló tematikájú film mondhatja el magáról, hogy túl tud lépni a "félénk srác össze akar jönni a jó csajjal, aki a focicsapat tapló középhátvédjével (mert a quarterback valahogy mindig középhátvéd lesz a magyarban) jár" alapkoncepción. Ezúttal azonban egy igazán valóságszagú filmet kapunk, ami nem valami hiteltelen életképet sulykol, hanem mindenkit a saját fiatalságára emlékeztet. A történet is maximálisan ezt szolgálja ki, igyekszik a lehető legtöbb bevett klisét felrúgni és valami újat mondani, a korhű zenék (mert hogya film valamikor a 80-as, 90-es évek fordulóján játszódik) pedig szintén hasonló érzést keltenek. A három főszereplő pedig brillírozik, még ha ez nem is látványos momentumokkal, inkább szintén a hitelességükkel mérhető.

Azonban végső soron a rendező kihagyja a ziccert, hogy egy igazán komoly és fajsúlyos drámát tegyen le az asztalra. A legkevesebb, amit fel tudok róni neki, hogy a tragikus események ellenére is próbálja erőltetni a jó hangulatot (bár a mondanivaló céljából ez valamennyire még célszerű is), ezzel teljesen kizökkentve minket az atmoszférából. Viszont ami még rosszabb, hogy időnként a poénkodás végett egy szánalmas tinivígjáték szintjére süllyeszti le művét, teljesen irracionális fordulatokat és karakterábrázolást alkalmazva. És ezek bizony mind elveszik az élét az alkotásnak, és nem segítenek abban, hogy komolyan vegyük.

Ugyanakkor a végére összeszedi magát a film, és nagyon is mély benyomást tesz ránk, de nekem még hiányzik belőle az a kegyetlen őszinteség, ami egy-egy ennél komorabb hangulatú művet naggyá tett. De ennek ellenére is az egyik legjobb, leghitelesebb műve az utóbbi időnek, és szerintem mindenki megtalálja benne a számítását.

8,5/10